Református Félóra
"Tebenned bíztunk eleitől fogva..."
Református Félóra - 2017. február 8.
(részlet a műsorból)

"Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok?" I. Korintus 6,19

A hétvégén egy gimnáziumi osztálytársam gyermeke látogatott meg minket családjával. Kétéves kis gyerekét meg kellene keresztelni. A pici gyerekek egészen különösen rezonálnak, vagy nem, egy-egy emberre. A szakállas férfiak eleve hátrányban vannak ilyenkor. Így aztán férjemtől sírásra fakadt kis vendégünk. Én meg kicsit később érkeztem. Messziről kezdtük az ismerkedést, de egyszer csak az ölembe huppant ez a csepp gyerek. Mindenki annyira örült ennek, hogy készült is gyorsan egy fénykép. A képen mögöttünk, a kályha szélén ott volt az a kép, egy orosz ikon, amin az Ábrahámhoz látogató három férfit láthatjuk, és ők a Szentháromságot jelenítették meg. A három férfi a képen körkörösen egymásra néz, és pontosan így néztünk mi egymásra, ez a kis gyermekecske, a férjem, és én.
Olyan különös érzés fogott el, ahogyan nézegetnem ezt a fényképet. Nem találtuk ki ezeket a mozdulatokat, nem terveztük el, hogy odaülünk, és utánozzuk a képet, és mégis az történt. Mintha Isten mozdulatait mozdultuk volna, és mintha ez a csepp gyermek ebből valamit megérzett volna. Persze még nem tökéletesek ezek a mozdulatok, de majdnem sikerült! Majdnem megvalósult az, hogy Isten képévé lettünk. Pedig nem voltam feldobódva, nem éreztem semmiféle melegséget, hogy hú, most itt van Isten köztünk. Sőt fáradt voltam. És mégis, amikor elküldték ezt a fényképet a hála szavaival, nem lehetett nem meglátnom: Igen, Isten hangszereivé váltunk. Igen, itt volt az Isten.
Mi vagyunk az a tér, amelyben megzendülhet Isten dallama ezen a földön. Mi vagyunk azok, akik visszatükrözhetjük itt, ebben a testben Isten világát. Nem azért, mert tökéletesek vagyunk, nem azért, mert jól érezzük magunkat, hanem mert szépen feszül a húr, Isten húrja, és pendül. Még a természet is érdekesen megmutatja ezt az igazságot, hiszen a hang nem terjed a vákuumban. Nem tud visszaverődni a hanghullám akkor. A szépen zengő hangszerben viszont ott van az a felület, amelybe beleütközik a hang, és ez az ütközés az, ami megzendíti, amitől olyan szépnek halljuk. Persze leegyszerűsítve mondom el most ezt. Az ütközés. Ki az, aki szeret ütközni? Ki az, aki szeret nekimenni valaminek? Senki. Pedig Isten azért adott nekünk testet, mert ebben a testben ütközik össze az isteni világ a földivel. Mert ebben a testben jelenik meg az, ami az ő akarata. Ebben a testben tudja kimondani: milyen jó, milyen szép ez a világ. Ezért óriási kiváltság, hogy megjeleníthetünk valamit Isten szeretetéből. Ha ez sikerül, akkor az a szabadság. Még ott van a kép, Isten hármassága, és ezt megélhetjük a földön. Még visszatükrözhetjük Őt, itt ebben a testben ez megadatik nekünk.
Egyik kegyes zsidó, hasszid történet így szól: Én nem azért mentem a mesterhez, hogy a tanítását hallgassam, hanem hogy nézzem, hogyan köti meg nemezbocskorát. Amikor fájó derékkal meghajolt, amikor tette a dolgát, amikor a kicsiben megmutatkozott a nagy erő, akkor derült ki, hogy ki is ő igazán. Adja Isten, hogy szentül hajoljunk meg, és kössük meg mi is a bocskorunkat, és legyen az egész életünk egy hangszer, szóljon az Úr dala! Ámen.

A MŰSOR SZÖVEGE
www.tebennedbiztunk.hu - 2009 - Minden jog fenntartva