Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | áhítatok | archívum | könyv | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

2019. április 19.

Isten adjon mindenkinek áldást azokra a lépésekre, amelyeket Nagypéntektől, a szenvedéstől Húsvétig, a feltámadásig!

"Kereszt - hátfájás ellen" ()

Néhány éve voltam először csendes lelkigyakorlaton, Dobogókőn. Ismerőseim mesélték, hogy mennyi felismerésre jutottak, miközben hosszan hallgattak. Mert a csönd különleges teret ad a jó szónak. Bárcsak végre megszólalna valami, amit nem veszünk észre ebben a háromdimenziós világban! Azt mondták, hogy az ötödik napon egyszerre kinyílik a tér, és az ember elkezdi hallani azt a világot, amely a földi korlátokon túlról megszólal.
Nagyon kíváncsian mentem el a lelkigyakorlatra. Külön érdekes tapasztalat volt az, hogy férjemmel együtt voltunk csendben, csak a tekintetünk beszélgetett. Nagyon vártam az ötödik napot. Jó volt a természetben sétálni, de sehogyan sem akart eljönni a "nagy csoda".
A némaságot érzékeltem, de a szavakon túli világot kevésbé. Mikor történik már valami? – ez volt minden gondolatom.
Közben elkezdett fájni a hátam. Azt a gyógymódot találtam ki, hogy egy botot a vállamra tettem, és a két kezemet felemelve, a fát felülről átkarolva kifeszítettem a hátamat. Így sétáltam.
Az ötödik napon egy nagyobb sétára indultam. Jó volt az, ahogyan szinte beleolvadt az ember a fák, bogarak, madarak és virágok világába. De egy megmagyarázhatatlan közöny született akkor bennem. Ezt gondoltam: Baktatok. Fájós háttal várom az életben a nagy felismeréseket, de a valóság csak annyi, hogy egyik lábamat teszem a másik elé. Ez a rutinos ismétlődés az élet, semmi egyéb. Ekkor kirándulók szegődtek mellém, s én megszegve a hallgatási fogadalmat kénytelen voltam válaszolni kérdésükre: "Merre van Dobogókő?" "Arra, felfelé!" – mutattam a sípályára. Kicsit megdöbbentek, amikor felnéztek a lejtő aljáról, de ekkor ösztönösen bíztatásba kezdtem: "Odamegyek én is, ez biztosan jó út." Nekiindultam a sípályának, menetiránnyal szemben.
Ekkor kezdődött az igazi elmélkedés! Körülbelül negyvenöt fokos szögben kellett felmennem. Mögöttem jöttek a kirándulók. Szép öltözetük a derekukra került. Az egyik, kissé testes úr zihálva kérdezte: "Messze van még a csúcs?" Én meg egy-egy bíztató mondatot küldtem feléjük: "Nézzék, az a fa már a cél!" Lihegve araszoltam előre. A lépéseim számolásával bíztattam magam. Akkor egy pillanat alatt átváltozott a kép és a helyszín. Elérkeztem a negyedik vagy ki tudja hányadik dimenzióba: Megyek a hegyre, vállamon a kereszt. Mögöttem emberek, akik várják tőlem a bíztatást.
Nekem mennem kell, mert különben ők is feladják. Minden lépés üzenet. Nem hagyhatom őket magukra! Akkor egyszerre nagyon könnyű lett az út, már nem fájt a hátam sem.
Égi üzenetre vágytam, csodára, mennyei kijelentésre, de egy hegyet és egy keresztet kaptam helyette.
Valódi látomás volt: Nincs is más dolgunk, mint menni a magunk fájával, nem föladni. Létünkkel, életünkkel bíztatni másokat! Ez a felismerés már a feltámadás felé vezet.