Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | áhítatok | archívum | könyv | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

Református Félóra - 2009. november 25.

Fekete Ágnes: Áldás békesség, szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Az ember nem is gondolná, mennyire közeli és egyértelmű eseményeket lehet ezerféleképpen értelmezni. Hogyan lehet például egy püspökről elfelejteni, hogy püspök volt? Lehet egyes embereket kitörölni a nép emlékezetéből?
Bármennyire hihetetlen, lehet. Egy ilyen esetről számolunk be. Gachal János délvidéki református egyházi vezetőről írt könyvet Matuska Márton újvidéki író Megvert pásztorunk címmel.

Matuska Márton


Matuska Márton: Egy éjjel fegyveres őr kísérte át a községházára, minden ellenkezés nélkül, jóhiszeműen ment az őrrel, és soha többé nem tért vissza. Nem lehet pontosan tudni, hogy mi történt. Egy fiatalembert, aki annak idején a torontálvásárhelyi községházán dolgozott, egy éjjel, amikor már éppen hazafelé indult, a községháza földszintjén két őr fegyverrel tartóztatott fel. Visszaküldték, megtiltották neki, hogy kimenjen az ajtón. Nem tudta, hogy miről van szó. Hallotta, amint a két őr bentről kiszól egy harmadiknak, és megkérdezik, hogy mi van "velük". A kinti őr azt válaszolta: "Az egyik már kinyiffant, a másik még él." Innen tudjuk, hogy két embert vertek agyon azon az éjszakán. Egy szemtanú is előkerült.

Gachal Jánosról szól ez a könyv. Miért Megvert pásztorunk a címe? Nem csak egy papunkat, püspökünket vertek agyon, hanem azok közül, akik magyarok voltak, harmincat ismerünk név szerint.

Gachal János 1881-ben született Magyarországon, már az 1910-es években a Délvidéken, Pancsován élt. Az első világháború alatt tábori lelkész volt. 1942. decemberében választották püspökké. Az a szokása volt, hogy a nap meghatározott időszakában kiült a háza elé pipázni. Lehetőséget teremtett arra, hogy az emberek leüljenek mellé beszélgetni. Mindenki tudta, hogy a tiszteletes úrral mindent meg lehet beszélni. Ha vonattal utazott, mindig harmadosztályú kocsiba ült. Akkoriban még volt első-, másod- és harmadosztály. Egy püspöknek dukált az első osztály. Amikor kérdőre vonták, hogy miért nem ül az első osztályon, azt felelte, mert ott nem tud beszélgetni a híveivel. A falu lelke volt.

Példaként szoktam emlegetni a kántorát. Vitkay Gyula szerezte a Megfordítom kocsim rúdját kezdetű dalt. A refrénje: "Odahaza szebb a szenvedés." Azt hiheti az ember, hogy ebben a dalban nincs politika.
A királyi Jugoszlávia idején az állam támogatta a magyarok kivándorlását: hajót bérelt, és elhíresztelték az emberek között, hogy el lehet utazni Dél-Amerikába anélkül, hogy ki kellene fizetni a hajójegyet. Azok, akik éltek ezzel a lehetőséggel, amikor megérkeztek a célországba, azt tapasztalták, hogy le kell dolgozniuk a hajójegy árát. Elvesztek a nagy tömegben, senki sem figyelt rájuk.
Gachal János megbeszélte Vitkay Gyulával, hogy tenniük kellene valamit a kivándorlás ellen. Ekkor írta Gachal ezt a szöveget, Vitkay pedig megzenésítette. 1923-tól 1944. novemberéig szolgált Torontálvásárhelyen, és szervezte a falu életét. Már abban az időben volt a falunak forgószínpada, ami egyedülállónak számít. Fedezete onnan volt erre a községnek, hogy még az 1800 évek végén vásártartási jogot szereztek. A vásár okán rengetegen jártak Torontálvásárhelyre, és ott költötték el a pénzüket.
Talán nincs még a világon egy olyan szép templom, mint Torontálvásárhelyen. Persze ez egy falusi templom, ami még most is áll, ápolják, csak közben elszegényedett a gyülekezet.

Színdarabokat írt, és el is játszott néha egy-egy szerepet, például Rákócziét. A színházban voltak jegyszedők, felügyelők, tűzoltók, a színfalak megfestése a helyi piktorokra tartozott. Szükség volt csizmadiára, mert Rákóczi nem léphetett fel csizma nélkül, hiszen a falusi bíró és tiszteletes is csizmában járt. Nem volt olyan előadás, amely nem teltház előtt zajlott.
Azt hirdette, ami a később alakult Jugoszlávia vezetőinek nem tetszett: az itteni magyarok Magyarország után sírnak.
Annak ellenére, hogy ő csakugyan emberséges volt, 1944-ben agyonverték. Gachal tiszteletes keresztleveleket hamisított, hogy megmentsen embereket a német éra idejében, mégis meg kellett halnia. Annak ellenére verték agyon, hogy Németh Péter, a helyi kommunista párttitkár, azt ígérte a tiszteletes úrnak, hogy amíg őt látja, nem esik majd bántódása. Németh Péter olyan hűséges kommunista volt, hogy még börtönben is ült kommunistasága miatt. Akkoriban már volt családja, így amíg fogvatartották, gyermekei és foglalkozás- és vagyonnélküli felesége egyedül maradtak otthon. Gachal tiszteletes úr elintézte, hogy a falu gondoskodjon a család élelmezéséről, amíg a családfő börtönben ül. Minden reggel kaptak egy kannányi tejet és kenyeret. Nagyon hálás volt Németh Péter ezért Gachal Jánosnak. Amikor egy útjáról hazaérve azt tapasztalta, hogy a tiszteletes eltűnt, meg volt döbbenve.
Azok a papok, akiket ebben az időben kivégeztek, kivétel nélkül hálaadó istentiszteletet vagy misét tartottak 1941-ben, amikor a magyarok megérkeztek. Ez érthető is, hiszen addig a magyaroknak nem volt állampolgársága, szavazati joga, politikai pártja.

Nem szólt érte a harang.


A testvérnénéim mind szerb iskolába jártak, mert a Matuska név szláv eredetű, nem magyar. Egy törvény értelmében a nem magyar nevű szülők nem írathatták gyermekeiket magyar iskolába.
Amellett, hogy a magyar tömeget irtották, a papokra külön vadásztak. És ha az új gárda valamelyik tagja olyan volt, mint Németh Péter, aki elkezdte keresni az eltűnt tiszteletest, őt is likvidálták. Felülről óvatosságra intették, de nem törődött vele, tisztességes ember volt, továbbkereste a papot. Egy éjjel bekopogtak hozzájuk, kihajolt az ablakon, és lelőtték. Németh Péter nem bizonyult jó kommunistának, mert becsületes volt. A legújabb példám arra, hogy éltek tisztességes kommunisták, két bíró, akik Újvidékhez közel szolgáltak, Andor és Mihály. Ezek megakadályozták, hogy 1942-ben a Hideg napok című filmből ismert események keretében kivégezzenek kétszáz szerbet. Ez a két bíró és még néhány tisztes polgár a csendőrparancsnok kérésére aláírt egy nyilatkozatot, melyben az életükkel garantálták, hogy a falubeli szerbek nem ellenségei a magyar államnak, ezért nem kell őket kivégezni. A háború végén ennek ellenére mindkettejüket likvidálták. Antihősök voltak, ellenpropagandái mindannak, amit Titoék hirdettek: a magyarok a szerb nép ellenségei. A magyarokat meg kellett ijeszteni, be kellett törni, nehogy más ideológiák szerint, tisztességes emberek példáját követve akarjanak élni. A megfélemlítés után már annak is örültünk, hogy beszélhettünk magyarul. Tito egy idő után a kisebbséges védelmezőjének szerepében tetszelgett.

Tömegsírok feltárására még nem került sor, véletlenszerűen elég sok tömegsírt feltúrtak. Csúrogon körülbelül 600 embert öltek meg, felásatták az egész területet.

Fekete Ágnes: Hogyan került ennek a történetnek a közelébe? Miért írta meg Gachal János életét?

Matuska Márton: 1944-ben elvitték apámat is Temerinből. Több hónapon keresztül nem volt otthon. A falu teljes férfilakosságát összeterelték, 80 embert likvidáltak. Soha nem beszélhettünk erről, de rengeteg gyereknek nem volt apja, ez rögzült bennünk. Amikor újságíró lettem, a terepet jártam, sokat beszélgettem emberekkel, elkezdtünk komázni. Ilyenkor az ember sok mindent hall, olyat is, ami nem megírni való. Beszéltek a tömeggyilkosságokról, sírokról. Bezdánban a plébános megmutatta a halotti anyakönyvet, be voltak jegyezve azok is, akiket kivégeztek, százegy ember. Amennyire el akarták tűntetni a nyomokat, annyira nem sikerült. Korábban képletesen szoktam mondani, hogy az ilyen titkokat a tyúk is kikaparja, a disznó is kitúrja. Az történt, hogy Magyarkanizsán, a hevenyészve elásott tömegsírt a vaddisznók kitúrták, ezért hatóság kénytelen volt intézkedni. Kinőnek a földből. Úgy látszik, hogy most jött el az ideje. A legutóbbi háború tömegsírjait már nagyrészt feltárták, a '44-45-ös sírokat még nem. Most alakult meg Szerbiában egy bizottság, amely feltérképezi az összes tömegsírt. Itt kell az a segítség, amit csak Budapest tud nyújtani.

Fekete Ágnes: Ha ebből a történeti távlatból megnézzük a Hideg napokat és a szerb vérengzésekre gondolunk, hogyan lehet ezekről beszélni? Mindkettő szörnyű volt, valljuk be.

Matuska Márton: Persze, mindkettőről beszélni is kell. Csak sértő az, hogy az 1942-es razziáról mindig lehetett beszélni. A magyar Parlamentben is szóba került, és kártérítést fizettek a szerb államnak. Az 1944-es megtorlásnak azonban szinte semmilyen következménye nem lett. Azt, amit a '42-es eseményekről nekünk, magyaroknak el kellett mondanunk, jórészt elmondtuk. Cseres Tibort sokan elmarasztalják azért, mert megírta ezt a történetet, pedig nagyon jól tette. Hiszen már a magyar államfő is bevallotta, és a bűnösöket is felelősségre vonták. Nem úgy történt, ahogy kellett volna, de mutasson valaki még egy olyan példát, amely esetében a bűnösöket saját országuk vezetése vonja felelősségre, és kártérítést fizetnek.

Fekete Ágnes: Erről a másikról viszont semmit sem beszéltek.

Matuska Márton: Idefelé jövet a sofőrrel beszélgettünk arról, hogy hova megyek, mit csinálok, és mondtam neki, hogy a '44-45-ös magyar vérengzésről folyik majd beszélgetés. Kérdeztem, hogy hallott-e erről valamit, mire azt felelte: nem, semmit. Ez ellen tennünk kell. Ha másért nem is, legalább azért, nehogy úgy tűnjön, mi gonoszabbak vagyunk másoknál. Az 1944-ben meggyilkoltak száma többszöröse az 1942-ben kivégzett emberek számának.


Fekete Ágnes: Most a Délvidék nyugati részére, Horvátországba utazunk Bellai Zoltánnal együtt, aki néhány hónapja meglátogatta a Kárpát-medence legdélebbi magyar református templomát Brekinszkában egy nagy ünnepükön.

Bellai Zoltán


Bellai Zoltán: Van egy falu a bosnyák-horvát határ közelében, Brekinszka, ahol él huszonegy-néhány magyar református. Történelmi tanulmányaimból már tudtam, hogy Pozsega vármegye valamikor a Dunántúli Egyházkerülethez tartozott, azon belül is a Belső-Somogyi Egyházmegyéhez. A térképen meg szerettem volna keresni ezt a falut, amikor meghívtak az ünnepségre, de nem találtam, annyira pici. Az ottani kollégám jelezte, hogy él ott gyülekezet, és a templomuk idén 105 éves. A 100 éves évfordulót a háború miatt nem ünnepelték meg, de a százötödiket nagyon szeretnék. A kollégám kérte az egyházmegyét és a kerületet is, hogy képviseltesse magát. Így jutottunk el Brekinszkára Köntös főjegyző úrral és Nagy Csaba esperes úrral. Egészen fantasztikus élményben volt részünk. Azon a környéken más falvakban is élnek magyarok, de összlétszámuk csak néhány százra tehető. Mindenki összegyűlt Brekinszkában, és együtt ünnepelt. Kultúrcsoportok, tánccsoportok, énekkarok tették színessé a napot. A templom színültig megtelt, mindenki ott volt, aki számított: országgyűlési képviselők, magyar kisebbségi kormánybiztos, polgármesterek. A templomi alkalom után egy hatalmas református "búcsú" kerekedett: cigányzenekar zenélt az ebédhez, nótáztunk.

Odajött hozzám egy édesanyám korabeli néni, akinek a lánykori neve szintén Bellai volt. Honnan tetszettek ide kerülni? - kérdeztem én. Somogyból, hangzott a válasz. Valamikor a 19. század közepe táján a somogyi református falvak megteltek, és azok a sokgyermekes, szegény családok, akiknek már nem jutott hely, elvándoroltak a történelmi Magyarország déli határáig. Kaptak ott egy erdővel borított földet, amit sajátjukként használhattak. Az egyetlen feltétel az volt, hogy irtsák ki az erdőt. Így jöttek létre ezek a falvak, amelyek túlnyomó többségében Belső-Somogyból származó emberek élnek. Egy lepusztult állapotban lévő templomuk van, ami korábban gyönyörű volt, és szándékunk szerint segíteni fogunk a rendbehozatalában. Ez a történelmi Magyarország legdélebbi református közössége. Fontosnak tartjuk, hogy ez a templom újra megszépüljön.

Brekinszka


Fekete Ágnes: Hol van ez pontosan?

Bellai Zoltán: Magyarországról átmegyünk a Dráván, Verőcét érintve, majd Virovitica, Daruvár és Okucsáni következik, ahol a magyar központ van. Körülbelül 30 km-re van ettől a területtől Brekinszka. Ez már Pozsega vármegye.

Fekete Ágnes: Hogy van ott az egyházi szolgálat?

Bellai Zoltán: Hosszú ideig nem volt református egyházi jelenlét. Néhány évvel ezelőtt a haraszti kolléga kapott megbízást, de tőle Brekinszka 200 km-re fekszik. Most kezdődött el az ezeken a területeken élő magyar reformátusok összegyűjtése. Az idősebbek még beszélnek magyarul, a gyerekek már nem. Az ünnepségen ettől függetlenül mindenki részt vett. Változatlanul magyarnak vallják magukat, bár a legtöbben tényleg nem beszélnek magyarul, de táncolnak a népitánc-csoportban, énekelnek az énekkarban. Most indult el a szórványmunka.

Fekete Ágnes: Tapasztalataink szerint a Délvidéken veszítik el legjobban a magyarok nyelvüket, sokszor egy nemzedék alatt.

Bellai Zoltán: Hihetetlen mértékű szórványhelyzetben élnek: egy horvát tengerben pár magyar.

Fekete Ágnes: Ez már régen is így volt?

Bellai Zoltán: Persze, ezek a falvak sohasem voltak hagyományosan magyar lakta falvak. Mindig örömmel tapasztalom, hogy Horvátországban még a kormányzati hozzáállás is pozitív. Általánosságban elmondható, hogy ahol nincs szorító kényszer, természetszerűleg alakul úgy a helyzet, hogy a második és harmadik generáció már csak nevében magyar, nyelvében már régen nem. Ez a helyzet Horvátországban is. Kemény vita is folyik a horvátországi magyarok között az asszimilációról. Jó, ha nemzettudatban, gondolkodásmódban őrzik az emberek magyar-voltukat, vagy sem? Még a kollégák egymással való viszonyában is látom ennek a feszültségét.

Fekete Ágnes: Hitüket is elveszítették?

Bellai Zoltán: Egyáltalán nem. Például az a néni, akinek ugyanaz a családi neve, mint az enyém, az unokájával volt ott az ünnepségen, aki már keményen töri a magyart, de magyar és református. Ezen az istentiszteleten az igehirdetést magyarról horvátra fordították. A családlátogatás során is magyarul beszél a lelkész azzal a családtaggal, aki még tud magyarul, a többiekkel pedig horvátul. Ha tart egy családi áhítatot, azon persze már kénytelen horvátul beszélni.

Fekete Ágnes: Nyilván nem mindenhol ugyanígy élnek a reformátusok.

Bellai Zoltán: Persze, hogy nem. Ahol zárt tömbökben élnek - Kórógy, Haraszti, Kopács -, van még magyar iskola, a horvát kormány finanszírozza a kis létszámú iskolákat is. Ingyen adja a magyarul tanuló gyerekeknek a tankönyvkiadó által kiadott könyveket. Természetes dolognak számít, hogy működik a magyar iskola.



Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

A keresztyén egyházak lelkészeinek sorsa a megszállt Lengyelországban címmel nyílik kiállítás november 28-án, 11 órakor a Pápai Református Kollégium Tatai Gimnáziumában. A megnyitóhoz kapcsolódva vetítik a Katyn című filmet 16 órakor Tatán, az Est Moziban.

A Debreceni Kántus szeretettel hívja barátait és támogatóit november 29-én a kórus 270. jubileumi évének ünnepi programjára, amely 10 órakor ünnepi istentisztelettel kezdődik a Kollégium Oratóriumában, és 18 órakor zárul a Nagytemplomban zenés istentisztelettel.

A születéstől a halálig és tovább című kiállításhoz kapcsolódva Jozipovics György grafikusművész tart képelemző szemináriumot december 1-jén, 18 órától Budapesten, a Mai Manó Házban. Cím: Nagymező u. 20.

Kálvin hatása a magyar protestantizmusra címmel tart előadást Millisits Máté művészettörténész december 1-jén 18 órától Budapesten, az Arany János u. 49. szám alatt.

Kálvin-emlékdélutánt rendeznek a budapest-csepel református gyülekezetben november 28-án, melynek keretében leleplezik Sárossy Tibor fafaragó művész Kálvin Jánosról készített művét és Dr. Ladányi Sándor egyháztörténész tart előadást. Cím: Tanácsház u. 13.

Magyar lelkiállapot címmel Dr. Kopp Mária tart előadást a Debreceni Református Kollégium Budapesti Baráti Körében november 28-án, 15 órától Budapesten, a Tábornok u. 2. szám alatt.

Önzés, elmagányosodás címmel tart előadást Freund Tamás agykutató november 29-én, 17 órától Budapesten, a XI. kerületben, a Rétköz u. 41. szám alatt.

A Magyar Református Gyermekvédelmi Szolgálat Nevelőszülői Hálózatának
munkatársai tartanak ismeretterjesztő előadást a Budai Református Egyházközségben november 29-én, 13 órától. Cím: Budapest, Szilágyi Dezső tér 3.

Adventi ökumenikus evangelizációs hét lesz a Pesterzsébet-Szabótelepi Református Egyházközségben november 29-től december 4-ig esténként 6 órától. A gyülekezetben Mike Sámuel baptista lelkész, Papp Tibor református lelkész, Szeverényi János és Ittzés István evangélikus lelkészek hirdetik az Igét.

Zsoltáros istentisztelet lesz november 26-án, 18 órakor Budapesten, a Kálvin téri templomban. Igét hirdet Molnár Zsolt, ötödéves teológus.

Hálaadó istentiszteletet tartanak Szadán a református templom külső felújítása alkalmából november 29-én, 15 órától.

A Soroksár-újtelepi református templom építését támogató jótékonysági képzőművészeti árverésre kerül sor november 27-én, 17 órakor Budapesten, a XXIII. kerületben, a Szent László u. 149. szám alatt. Az árverést követően Wass Albert irodalomtörténeti estet is tartanak, melyen közreműködik Takaró Mihály irodalomtörténész.

Végül fiataloknak szóló hírünk: A III. országos református asztali jégkorong bajnokságot november 28-án tartják, reggel 9 órától a kápolnásnyéki Művelődési Házban. Erre várják református gyülekezetek csapatainak jelentkezését.


Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Római levél 1. fejezetének 20. verséből!

Mécses a kézben



Mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértve látható. (Róm 1:20)

Az emberi test egyik legtökéletesebb szerve a szem. Ehhez még csak megközelítőt sem tudunk készíteni.
Pontosan beáll szemünk lencséje a közeli és a távoli dolgokra. Akinek az Isten megadta, hogy lát, az valami egészen különleges módon észleli a világot, mégpedig térben. Azért láthatunk térben, mert a két szemünk kicsit eltolva látja ugyanazt a képet.
De akinek nincs lehetősége arra, hogy a szemét használja, az is láthat egészen hasonlóan a lelkével. A lelkünknek is pontosan ugyanígy szüksége van lencsére, azaz arra, hogy a kicsiben meglássa a nagyot, és fordítva.

Gyakran igyekszik a környezetünk méretében felcserélni a dolgokat. Rövidlátóvá tesznek. Óriásplakátokon hatalmassá növesztett csecsebecséket adnak elénk. Megváltoznak a méretarányok. De a plakátokon túl is.

Kislányunk sokszor egy-egy papírt szorongat a kezében: "Anya, írd alá! Anya, meg kell tanulni! Anya, azonnal hívjuk fel!" Ilyenkor fancsali képpel néz, és csak az ő ügye létezik, semmi más. De mindannyian képesek vagyunk így beszűkülni. Csak ezt add meg Uram, de most mindjárt! Magunknak is elhisszük, hogy az élet ennyire szűkös. Ha lelkünk képes rövid és távoli látásra is, akkor észrevesszük Istent alkotásaiban. Nem az Isten lesz az alkotás, hanem felcsillan az Örökkévaló kéznyoma itt is, ott is.

A Rádióban dolgoznak az udvaron. Ki van téve a tábla, a magasban dolgoznak. Számomra ez a kiírás mindig szinte aranymondás volt, felmelengeti figyelmeztetése a lelkemet: A magasban dolgoznak. Nemcsak a földön, nemcsak mi. Nem csak az van, amit mi itt kifőzünk.

A jó látás másik fontos tulajdonsága, hogy térben lát, két képet kicsit eltolva.
Lelkünkben hányszor uralkodik el egyetlen kép, és más szögből képtelenek vagyunk ugyanazt megvizsgálni. Nem csak a politika, a családi élet, az egyházi élet, a munkahely is tele van csőlátó emberekkel. Csak az lát jól, aki képes egy kicsit más szemszögből is megnézni ugyanazt. Ha nagyon nagy a két kép közötti távolság, akkor összezavarodik az ember. Akkor két külön világ működik bennünk egymás mellett. Nem kell a földet beutaznunk, nem szükséges Afrikából szereznünk rálátást helyzetünkre. De érdemes a szomszédba elmennünk. Érdemes egy icipicit elmozdítanunk azt a jól begyakorolt gondolatsort, amit mindig válaszolunk otthon, amikor megkérdezik, hogy vagyunk. Szebb lesz a világ, ha egyszer kicsit kilépünk a megszokott, "nincs semmi különös", "miért nem vitted ki a szemetet, igazán megtehetted volna", és hasonló formulákból. Ugyanezt nézzük meg a másik szemével, egy kicsit mozdítsuk el a képet.

Valami ilyen lelki látásra hív Pál apostol, amikor azt mondja, Isten örökkévalósága megismerhető teremtményeiből. Ha egy picit elgondolkodunk, kiengedjük magunkat a megszokott kerékvágásból, akkor egyszerre beszélni kezd a természet, több üzenete lesz, mint gondolnánk.

A megismerés egyik útja, ha úgy veszem a dolgokat, ahogy vannak, habzsolom az életet, aki kapja, marja vagy falja, minden úgy jön előttem, mint egy tehervonat. Enyém a világ, a virág, az én vázámban megy majd tönkre.
A másik út, ha közelről, távolról, a többiekkel együtt, kicsit a másik szemével is látom az életet. Ez a szabad ember megértése, olyan emberé, aki kapja és adja.

Ha megkapjuk ezt a látást, akkor biztosan meglátjuk Istent ebben a világban, megszeretjük, mert Ő előbb szeretett minket. Ámen