Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | kisfilm | régi rádiós | könyv | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

Református Félóra - 2011. február 23.

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Nemrég Budapesten, a Moszkva téren egy kávézó mellett sétáltam, ami fölött egy 5 ágú vörös csillag villogott. Nagyon megdöbbentő érzés volt éppen ott ez a látvány. Miért ez a megengedő bánásmód ezzel a jelképpel szemben? Hiszen 100 millió ember halt meg e csillag alatt. De itthon is fél millió embert öltek meg, és ezen kívül mennyi élet tört ketté, hány család esett szét, hány ember rokkant meg szellemileg és mindenhogyan. Számunkra persze külön fájdalmas az, amit az egyházzal történt. És itt nem elsősorban a lelkészek, papok kivégzése, meghurcolása a fájdalmas, hanem az a közöny, az a megalkuvásrendszer, amit kiépítettek, megerősítettek, és amely él mind a mai napig.
Mivel holnap lesz a kommunizmus áldozatainak emléknapja, most egy olyan életutat mutatunk be, amelyik nagyon élesen megjeleníti ennek a borzalomnak minden keresztmetszetét. Bíró György a Keresztyén Ifjúsági Egyesület egyik vezetője volt, mérnök ember. Bebörtönözték, és végül külföldre került. Családja szétesett. A rendszerváltás előtt még hamvainak hazahozatala sem volt egyszerű. Bíró György élettörténetét lánya meséli el Farkas Orsolyának.

Bíró Katalin: Az apám Bíró György, aki 1906-ban született, és nagyon aktív szervező munkát végzett a református egyházban. Egész fiatalon lett a Keresztyén Ifjúsági Egyesület főtitkára. Ez a szervezet igazán példamutató dolgokat tudott létrehozni. A KIE szervezte meg az első népfőiskolát Dunaalmáson, azzal a céllal, hogy a tehetséges fiatal, de szegény embereket összegyűjtse az egész országból. Ott aztán tanulhattak és szakmát adtak a kezükbe. Balatonaligán felépítették állami segédletből és az egyház pénzén a KIE üdülőjét, ami akkor a harmincas évek végén nagyon nagy dolog volt. Apám gépészmérnök volt. A negyvenes évek elején az Ipari Minisztériumban volt Túri államtitkár személyi titkára, a későbbiekben pedig miniszteri tanácsos volt. A szervezés volt az erőssége.
Farkas Orsolya: Akkor ez azt is jelenti, hogy az összeköttetései révén tudta segíteni a Keresztyén Ifjúsági Egyesületet?
Bíró Katalin: Igen, de ezek az összeköttetések nem pusztán a miniszteriális összeköttetések voltak. 1945 előtt hatalmas dolognak számított, amikor a pannonhalmi apátságnak tudtak az iparügy részéről segítséget nyújtani, hogy az iskola építését elősegítsék. Ez egy olyan együttműködés volt, ami magától értetődött.
Farkas Orsolya: A háború ideje alatt volt az ön édesapja az Iparügyi Minisztériumban tanácsos. Ezen idő alatt épült fel a Vas utca 2. szám alatt a KIE székház.
Bíró Katalin: A KIE annyira kinőtte magát, hogy a szervezet szükségesnek találta, hogy legyen egy székház. A Vas utca elején - a mostani Ódry Színpad - volt a Keresztyén Ifjúsági Egyesület székháza. Ez volt apám életének főműve. Sokáig nem tartott, mert elég hamar elvették. Ugyanilyen dolog volt, hogy Balatonaligán a KIE felépített egy üdülőt. Ez egy kicsit tovább maradhatott meg. Csak az ötvenes évek legvégén, hatvanas éves elején vették el a református egyháztól és valami fehérvári építőipari vállalat ölébe potyogott. De addig a saját erejéből működtette az egyház.

Korabeli postai képeslap a KIE Vas utcai székházáról Balogh Viktória gyűjteményéből


Farkas Orsolya: Hallottam egy történetet, miszerint tíz vagon cementet hoztak be az országba. Engedélyt adott rá, hogy behozzák, de csak azzal a feltétellel, hogy egy vagon cementet a KIE székháznak juttatnak.
Bíró Katalin: Gyerekkoromban én is sok történetet hallottam. De azok a történetek úgy hangzottak el, hogy azokról soha, senkinek nem volt szabad beszélni. Még a saját gyerekeimnek is csak most, öregségemre beszélek ezekről. Számtalan embernek, családnak segített. A pannonhalmi kolostornak a fakiutalást intézte az Iparügyből, ami hétpecsétes titok volt. Az ötvenes években közösen imádkozni is tilos volt.
Farkas Orsolya: Milyen ember volt az ön édesapja? Azt tudjuk, hogy nagyszerű szervező és rendkívül adakozó volt.
Bíró Katalin: Egy nagyon nagyvonalú, de ellentmondást nem tűrő, szigorú ember volt. Ha ő valamit akart, akkor nem volt mese, azt tűzön-vízen keresztülvitte. Egy rövid elbeszélésben a népfőiskola kapcsán Móricz Zsigmond azt mondja, hogy Bíró György úgy védi a népfőiskola ügyét a reformátusok nevében, mint egy dúvad. Ez egy sarkított Móricz Zsigmond-i megfogalmazás. Nem ismerte a fáradtságot. Amit a fejébe vett, azt meg is valósította. 1945 után, amikor az államosítás volt, őt azért nem tették ki az állásából, mert a vasútnak rekvirálni kellett a németektől, amit elvittek. Ő volt az egyetlen szakember, akit megtartottak. Továbbá, amikor a portást megkérdezték, hogy milyen ember Bíró György? Akkor azt mondta, hogy Bíró úr nekem mindig előre köszönt. Jellemző volt rá, hogy nem tett különbséget az emberek között. Segített mindenkinek, barátjának tartotta azt, akinek tényleg szüksége volt rá. Mindig azt mondta, hogy "én vagyok a vendég kutyája". A középosztály és a művelt polgárság egy szigorú erkölcs szerint tartott össze. Ha visszagondolok az ötvenes évekre, nálunk minden szombat este vendégség volt. A KIE-ből jöttek hozzánk az emberek, azt lehet mondani, hogy a szellemi elit gyűlt össze. Négyen voltunk testvérek. Ilyenkor csak ezt hallottuk, hogy menjetek a dolgotokra! Nekünk nem volt szabad bent lenni. Mindegyik vendég egy úr volt. A nyomorúságban, a küzdelemben megtartotta a méltóságát és soha senki nem panaszkodott. A tartásuk szálfa egyenes volt.
Farkas Orsolya: Még a legnehezebb időszakban is?
Bíró Katalin: Elvállalták azt, amik, amiért küzdöttek, és ami csak egy rövid ideig valósulhatott meg.
Farkas Orsolya: Bíró györgyöt 1945 után menesztették, de a MÁV-nál egy elég magas állásba került.
Bíró Katalin: A MÁV-nál ő miniszteri főtanácsos maradt. Tetszett, nem tetszett meg kellett tartani, mert nem volt más szakember.
Farkas Orsolya: Lengyelországba is kihívták, az ipari termelés újjászervezésére.
Bíró Katalin: Amikor a lengyeleknél valami nehézség volt, akkor Édesapám ment. Emlékszem rá, hogy rendszeresen járt Lengyelországba. Ott olyan hideg volt, nem volt víz és a körülmények sem voltak a legmegfelelőbbek, még borotválkozni sem tudott. Minden lengyel útról szakállal jött meg. Nagyon utáltuk, amikor elment, mert soha nem tudtuk, hogy vajon vissza is jön-e. Amikor elment, nem volt hír róla.
Farkas Orsolya: Ilyenkor mennyi ideig volt távol a családtól?
Bíró Katalin: Legalább három-négy hétig. Egyszer Poznan környékén volt és valami sóbányába vitték el őket, mert ott ment volna a vasútvonal. Onnan egy sókristályt hozott, ami nagyon sokat jelentett nekem. Az apám nem lépett be sohasem a pártba, és mégis küldtek érte Pobedát. Azt persze soha nem tudta az ember, hogy az autó miért jött? Azért, mert valami botrány van a vasútnál, vagy pedig vissza sem hozza. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, egyetlen dolog volt, ami az egész országnak örömöt jelentett, az a 6:3-as angol-magyar focimeccs, amikor Szepesi üvöltötte, hogy gól. Ezen kívül nem volt szó soha semmiről.
Farkas Orsolya: 1951-ben megkezdődött a Református Egyház és a KIE ellen is az első komoly per Pógyor Istvánnal. Utána került sorra az ön édesapja. Ez hogy történt?
Bíró Katalin: Pógyor István letartóztatása után két évvel jött hozzánk valaki, aki az ő rabtársa volt. Az egész kép előttem van. Engem kiküldtek a szobából, hogy hozzak újságpapírt és hintőport. Ez az ember háttal ült a bejáratnak, kibújt a bakancsból és én két olyan lábfejet láttam, amit sem előtte, sem utána. 1953-ban Pógyor Pista, meg a börtön a világvégét jelentették nekem. Akkor voltam hét éves.

Gyertyaláng


Bíró Katalin: A szombati és vasárnapi összejövetelek nagyon csendben zajlottak. Nagyon méltóságteljes módon, de nem volt szabad beszélni róla.
Farkas Orsolya: Emlékszik-e, hogy hogyan vitték el az édesapját? Hogy élte át ezt a család?
Bíró Katalin: A házkutatásra emlékszem. A gyerekszobába bejött egy ávós egy elemlámpával és az asztalon matatott. Hajnalban bejött a Papám és mindhármunkhoz odament. Azt mondta a legidősebb nővéremnek: "Segíts a Maminak!" A második nővéremnek pedig azt, hogy "Ígérd meg, hogy nem fogsz cigarettázni és nem csinálsz stikliket, hanem jó leszel!" Majd odajött hozzám és azt mondta: "Legyél szófogadó és tanulj jól!" Fogalmam sem volt arról, hogy mi történt. Amikor felébredtem akkor láttam, hogy milyen felfordulás volt a hallban és az egész lakásban. Volt a KIE-nek egy kiadványa, aminek az volt a címe, hogy Igazság, szeretet, béke. Ezt a fiataloknak osztogatták, és nyári táborokban használták. Ebből jónéhány darab maradt nálunk és a hall teli volt vele a házkutatás után. Emlékszem vékony kis füzet volt világoskék borítón piros betűkkel. Mesélte a mamám, hogy az egyik ávós megfogta az egyik ilyen könyvecskét, elrepítette és azt mondta "Vegye tudomásul, hogy ilyen nincs!" Nem tudtam, hogy meddig fog tartani, ez az akkori életnek a része volt. Minden tisztességes családban ült valaki. Nem azt mondom, hogy természetes volt, csak nem beszéltünk róla.
Farkas Orsolya: Lehetett arra számítani, hogy Pógyor István után az Édesapját is sorra veszik? Volt valami a levegőben?
Bíró Katalin: Visszagondolva, biztos, hogy volt. Nem élhetett nyugodtan akkor, egy középosztályból való vezető pozícióban levő ember. Ezeket mind bedugták, mert nem volt szükség az értelmiségre. Ez tény volt és ez az egyház ellen is ment. És ő nagyon sok ipari dolgot tudott. Például azt, hogy az urániumot elvitték Oroszországba. Túl sokat tudott. Ő ezeket mondta is. Soha nem ült rá a szájára. Amikor először elvitték, a Fő utcába került, utána átvitték a gyűjtőbe és a gyűjtőfogházban a mérnöki irodában dolgozott. Az egy elit társaság volt. A jó mérnökök mind ott dolgoztak. Amikor onnan valaki kiszabadult, mondta a mamámnak, hogy vasárnap 11 és 12 óra között menjen ki a négy gyerekkel a Köztemetőbe, elmondta, hogy melyik parcellában sétáljunk. Arra emlékszem, hogy mászkáltunk a sírok között és mondta a mami, hogy most fog kinézni apa a folyosó végén, mert akkor volt a sétáló. Amikor kijött, akkor azt mondta, hogy ez egy nagyon jó dolog volt. Azt is mesélte később, amikor külföldön találkoztunk, hogy egyszer, amikor mi '56 nyarán, Aligán nyaraltunk lejött oda utánunk egy ávós, mert az akkor 16-17 éves nővéreimmel akart beszélni. Utána annyit mondott az apámnak, hogy "láttam a gyerekeit, jól vannak." A mamám mehetett beszélőre és néha a nagybátyám is. Amikor egyszer meglátogatta apámat, és felemelte a kezét, mire az apám félrekapta a fejét. Innen tudta, hogy testi fenyítés van. Ez olyan dolog volt, amit senki nem mondott ki. Ezekről a méltóságba gázoló dolgokról soha senki nem beszélt.
Farkas Orsolya: Ő sem beszélt később arról, hogy mi történet ott bent vele?
Bíró Katalin: Én egyszer ezt később megkérdeztem és akkor mondta, hogy volt vízcsöpögtetés, egész éjjel égett a villany, bementek és felébresztették, kivitték, majd visszavitték. Ez ment éjjeleken keresztül. Az már egy úri dolog volt, amikor a gyűjtő mérnöki irodájában dolgozhatott. Nagyon szép volt, amikor elmesélte az 56-os forradalmat. Észrevették a forradalom előtt egy-két nappal, hogy a rabok egy részét megborotválták és elvitték Vácra. Kitudódott, mert volt egy szószóló, aki mondta, hogy "itt valami történik, itt valami fog történni". Ezután jöttek értük is, őket is leborotválták. Amikor erre a borotválásra sor került, már nem volt paroli a fogházőrökön. Gondolták, hogy itt valami tényleg történni fog. Még mindig senki semmit nem tudott, amikor egyszer csak hallották a fegyverropogást. Épületről-épületre énekelték a Himnuszt a rabok. Jött Darvas Iván a kiszabadító bizottsággal és kiszabadította a 0/0-ás politikai foglyokat. Azután szabadon engedték. Akkor még hátra volt egy nagy izgalom, mert Pestről haza kellett jönnie. Visszaadták a MÁV-igazolványát és azzal tudott átjönni a Lánchídon. Mesélte, hogy amikor az Alagúton jött át, az elég furcsa érzés volt. A miniszteri főtanácsos igazolványa 1945 után oroszul és magyarul volt kiállítva. Az orosz tiszt el tudta olvasni, hogy kicsoda ő, és mégis átengedte, de az Alagút mindkét végén egy-egy orosz tank állt. De akkor az már egy mámoros állapot volt.
Farkas Orsolya: Főleg azért, mert őt kémkedés gyanújával halálra ítélték.
Bíró Katalin: Amikor az oroszok bejöttek november 4-én, a barátok mondták, hogy menjen el, mert itt akármelyik pillanatban minden visszarendeződhet. Mint ahogy ez is történt. Ő mondta nekem, hogy Linznél döbbent rá, hogy többet ide nem jöhet vissza, s akkor el kezdett sírni. 1987 februárjában halt meg és nem élhette meg, hogy hazajöhessen. Élete végéig szenvedett a honvágytól. De honvágyának legnagyobb összetevője a baráti kör és a KIE volt.
Farkas Orsolya: Vissza tud emlékezni, hogy mit éreztek, amikor szabadulása után először meglátták?
Bíró Katalin: Igen. Telefonált egy telefonfülkéből, amikor átért az Alagúton. Úgy emlékszem, hogy egy régi bőr bőrönd volt nála, azzal jött felénk, és mind a négyen, meg a mamám rohantunk a Himfy utcán lefelé. Még az is előttem van, hogy kin milyen ruha volt akkor. Volt egy vacsora és megállás nélkül jöttek a barátok. 31- re hívta össze azokat, akikkel ő a gyűjtőben volt. Ez egy nagyon érdekes este volt. Én nem vehettem részt, nem mehettem be. Utána mondták, hogy ez ez volt, az az volt. Gorka Pált a Műszaki Egyetem második évfolyamáról vitték el, mert egy szervezkedésben volt benne. Ahogy visszaemlékszem vagy huszonöt mérnöki zseni volt ott. Pár napig volt otthon. Az Eötvös Kollégiummal szemben laktunk a Ménesi úton. Ami még egy csodálatos élmény volt, hogy halottak napja környékén, 10 óra után becsengettek hozzánk. Amikor csöngettek mindig félve nyitottunk ajtót, amikor este csengettek. Akkor egy nagyon ízes magyar beszédű paraszt ember állt az ajtóban, és Bíró György főmérnököt kereste. Azt mondta, hogy a kollégiumba hoztak élelmet vidékről, és az apámhoz irányították őket, mert nekik már nem kell több, annyi van. Szóltunk mindenkinek, amikor leborítottak a pótkocsiról rengeteg krumplit. De volt ott a libától a kacsáig minden. Olyan élelemtömeg volt, hogy négy-öt ház el volt látva egy pár napra. Jöttek a vidékiek, pedig senki nem kérte őket, maguktól jöttek, és az egész kollégiumot ellátták. A politikai rendszer a mi családunkat szétszakította, tönkre tette. Az, ami akkor történt az tényleg egy csoda volt. Nem tudom, hogy pontosan mi történt, csak azt tudom, hogy nem volt szabad kimenni otthonról egy pár napig, nehogy elkotyogjam a történteket, mint afféle gyerek. Akkor, mint "főmávost" vonattal elvitték Celldömölkig és mozdonnyal vitték át az osztrák határon. Ez negyedike után volt, amikor bejöttek az oroszok. Tudom, hogy Bécsben a református egyháznál jelentkezett és onnan továbbvitték vonattal. Utána Angliába ment. És mint magas rangú mérnök helyezkedett el az angol vasút villamosításánál. Akkor azonban még nem beszélt angolul, ötven évesen tanulta meg, amikor odakerült. Soha nem érezte magát otthon. Magyarnak vallotta magát.
Farkas Orsolya: Közben az egész család itthon maradt.
Bíró Katalin: Amikor ő kiért Bécsbe, akkor azt mondta, hogy legalább a két nővérem menjen el. 1956 őszén az idősebbik, 1957 januárjában pedig a fiatalabb ment ki. Ezután mi nem kaptunk útlevelet 1971-ig, mert a távollétében ezeket a politikai foglyokat elítélték és akkor ő tizenöt évet kapott, ami 1971-ben járt le. Így mi 1971-ben találkoztunk. 1973-ban volt először a család együtt, akkor kapta meg a húgom is az útlevelet. Az apám nem ismerte meg a húgomat. Három éves volt, amikor utoljára látta. Az egy nagy találkozás volt.
Farkas Orsolya: Az emigránsok családját elég gyakran inzultálások érték.
Bíró Katalin: A mamámat elég gyakran behívták és mondták neki, hogy ha nem hajlandó együttműködni az Államvédelmi Hatósággal, akkor majd téglát fog hordani. Erre az anyám azt mondta, hogy neki sok barátja hord téglát. Téglát, hála Istennek, nem kellett hordania, de nem volt könnyű gyerekkorunk. Sok kudarc volt. Kudarcból állt az életem. Tehát, mindenért ötször annyit kellett teljesíteni, hogy fenn tudjak maradni. Fájt az, amikor azt láttam, hogy másoknak van családja, és én még csak nem is mondhatom ki az apám nevét sem. Ez valahol bennünk volt. A Gondviselés mindig megsegített és én nem éreztem azt, hogy milyen nehéz és küzdelmes az életünk.

A kommunizmus áldozatainak emlékműve Fotó: Legeza Dénes István


Fekete Ágnes: Bíró György élettörténete után hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, február 25-én számos iskola, település és gyülekezet emlékezik az áldozatokra. Például Tatán 13 órától várják az érdeklődőket a Magyary Zoltán Művelődési Központba, ahol a Magyar nők a Gulágon című filmet vetítik majd. Hódmezővásárhelyen az Emlékpontban pedig 17 órakor Krasznay Béla, egykori recski rab lesz a vendég.

Alapításának 450. évfordulóját ünnepli a Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon, ezért Jubileumi Gálát tartanak a Miskolci Nemzeti Színházban február 26-án, szombaton 18 órakor. Az évforduló tiszteletére Iskolatörténeti kiállítás látható az iskola dísztermében.

Hálaadó istentiszteleten veszi használatba új templomát február 27-én, vasárnap délelőtt 10 órakor a Miskolc Felsővárosi Gyülekezet.

Dr. Gábor S. Pál a pánikbetegségről és annak hatásairól tart előadást a Debreceni Református Kollégium Budapesti Baráti Körének következő összejövetelén február 26-án, szombaton délután 3 órakor, Budapesten a XIV. kerületi Tábornok u. 2. szám alatt.

Áprily Lajos életéről és műveiről tart előadást Takaró Mihály február 28-án, hétfőn este 7 órakor Budapesten a Klebelsberg Kultúrkúriában.

Jelképeiben is él a magyarság címmel rendeznek kiállítást Pécsi L. Dániel jelképművész munkáiból a Magyar Kultúra Alapítvány Galériájában. A kiállítás megnyitója február 27-én, vasárnap 17 órakor lesz Budapesten a Szentháromság tér 6. szám alatt.

A Református Missziói Központ és a Gyökössy Intézet skype-os lelkigondozói képzést indít február 28-ától Budapesten. (dr.revesz.aniko@freemail.hu)

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Márk evangéliuma 9. fejezetéből!

Biblia


"És Jézus ruhája fényes volt, igen fehér, mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehéríthet." (Márk 9,3)

Nemrég egy házaspárral beszélgettem, akiknek meghalt a gyermekük. Még soha nem tapasztaltam azt, hogy valaki egy ilyen tragédiáról úgy tudott volna beszélni, mint ők. Elmesélték, hogy azóta egészen másként beszélnek az emberekkel. Még a legfelszínesebb "plázacicával" - mondta az asszony - is két mondat után az élet legvelejéről lehet beszélgetni. Nincs egy fölösleges szó sem körülöttük, valahogy minden olyan nagyon kemény és egyben egyértelmű is lett. Élére kerültek a dolgok. Egy képet is használtak. Olyan ez, mintha eddig színes film lett volna az életünk, és most átváltott fekete-fehérbe. Minden elvesztette a szépségét. De nemrég rájöttek, hogy igazából a fekete-fehér filmek a legjobbak. Nagyon kemény, nagyon nehéz megrágni, de jó film, művész film. Mint amikor a követ beejtjük a vízbe, az éles kontúrokat mutat a vízen. Nem a színek számítanak, hanem azok a világos metszésvonalak.
Megrázó volt ezt hallani, azóta is bennem motoszkálnak szavaik. Valóban vannak az életünkben olyan események, és ezeket nem mi választjuk, nem is kell értékelnünk őket, amikor nagyon világosan elválnak egymástól a dolgok. Nincs mellébeszélés. Mint a röntgen úgy süt át az életen a sugár. És a mai modern orvosi leletek lehetnek színesek bár, de az elemzéshez ott is a fekete-fehéret használják. Az a tiszta kép.
Jézus ilyen tisztán és egyértelműen jelent meg egyszer Péternek, Jánosnak és Jakabnak a Tábor hegyén. Nem voltak színek, csak a csillogó fehér. Maga a tisztaság volt Jézus akkor számukra. Persze ezt csak ők tudták, más nem láthatta meg. Amikor fekete-fehérré válik a kép, azt mindig csak mi látjuk így. Mások maszatolnak. Elkenik a színeket, és félrebeszélnek. De mi tudhatjuk, hogy Isten jelentette ki magát, talán fájdalmasan, talán szívbemarkolóan, de ő váltotta át a színeket.
A kérdés, hogy mire vágyunk? Képesek vagyunk-e eljutni arra az egyszerűségre, hogy már nem kell a csillogó-villogó sokféleség, nem kell a sok szöveg, nem kell más csak az a tisztaság, amit Jézus adott. Az igen, és a nem.
Jó érzés egyszerűnek lenni. Emlékszem, amikor egy falu lelkészeként dolgoztam, és sok nehézség is volt, egyszer kibuggyant belőlem: itt angyalok és ördögök élnek. Tényleg, olyan egyszerűvé vált sokszor az életben az, hogy ki hova tartozik. A maga fájdalmával együtt ez jó is volt, mert nem áltattam tovább magamat semmiért.
Adja Isten meg nekünk az egyszerűsége! Hogy a mai színáradatában is meglássuk a tiszta fehéret, amely mindent magába foglal, ami a legigazabb valóság. Ámen