Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | kisfilm | régi rádiós | könyv | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

Református Félóra - 2008. december 3.

Adventi gondolat
Az elmúlt napokban sokat számoltunk. A gyerekek számolták, hogy hányat alszanak még az ünnep-estig. A képviselők a jövő évi költségvetés milliárdjait számolták, a családok pedig az ajándékok megfelelő arányát s a rendelkezésre álló forintokat. Azon az első karácsonyon József a bezárt ajtókat, Mária a jelzőfájások közötti időt számolta. Augustus császár adófizetőit és katonáit vette számba, hogy pazar terveit milyen ütemben hathatja végre. Nem számolt azonban azzal, hogy Isten ígérete beteljesedik és Dávid nemzetségében, a távoli Júdea provinciában megszületik egy zsidó kisfiú, aki a világ Megváltója. Mi számoljunk Vele! Ne hagyjuk ki számításainkból, életünkből Jézust, akinek születését nagy örömként adták hírül az angyalok, s nekünk, öröm-morzsák koldusainak szükségünk van erre az örömre.

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Advent van. Ez a kedvenc ünnepem. Szeretem a várakozás feszültségét, szeretem azt, hogy pontosan az jelenik meg ekkor, ami hiányzik a világból. Hiszen ma minden arról szól körülöttünk, hogy azonnal elégítsük ki vágyainkat. Arra buzdítanak bennünket, hogy mindazt, amire szükségünk van, a lehető legtökéletesebben szerezzük meg, akár tudásról, akár kapcsolatokról, akár tárgyakról van szó. Ez az egyetlen ünnep, amely magára a várakozásra, ha úgy tetszik a hiányra, a még el nem ért dolgok fontosságára hívja fel figyelmünket. Egészen más még egy sütemény íze is, amit vártunk, ami nem csak úgy hipp-hopp került a szánkba. Ha a lelkünk is él, nem csak a testünk, akkor az akadályok sokszor éppen előre segítenek minket. Most egy olyan ember fog minderről beszélni, akit éppen az akadályok vittek közel az Úristenhez. Koczyszky Éva egyetemi tanár, számos könyve jelent meg itthon és külföldön, felnőtt fejjel találkozott a Megváltóval. A Károli Egyetemen Irányváltás címmel rendezetett sorozatában Fabinyi Tibor beszélgetett Koziczky Évával többek között arról, hogyan tudta hívő fejjel újra értelmezni korábbi tudományát, a heideggeri filozófiát.

Koczyszky Éva: Az életemnek egy nagyon súlyos mélypontján, 1991-ben, úgy éreztem, hogy az egész életem gyorsan halad a halál felé. Nem azért, mert beteg voltam, ráadásul sikeres voltam, jó állásom volt, de egy olyan hihetetlen űr volt bennem, ami évről évre nőtt. Úgy éreztem, hogy én így nem tudok tovább élni. És akkor Isten egyszer csak elért, és szólt hozzám. Egy Igét szeretnék felolvasni: az Ézsaiás 61-ből, ami az egész szellemi életem szempontjából a legjobb összefoglaló. " ...adjak a gyászolóknak ékességet a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek a palástját a csüggedt szellem helyett, hogy igazság fáinak neveztessenek". Az életem valóban nem volt más, mint kiégett hamu. Isten a halál felé tartó életemet az élet felé fordította. Az egész fordulatot így éltem meg, és így élem meg ma is. Amikor azt mondom halál, a szellemi halálról beszélek, nem az öregedésről, hanem a halálról, mint a semmiről, a szétesésről, bizonyos értelemben a sötétségről - ezt így is lehet mondani. Ezt az életpályámat fordította meg Isten az élet felé. Csüggedt ember voltam. Sok sikerem volt, de egyszerűen semmit nem tudtam a sikerekből élvezni. Isten ezt a teljes űrt, a teljes nihilt kivette belőlem. Ezután az első év úgy telt, hogy csak a Bibliát tudtam olvasni, semmi mást. Akkoriban germanisztikát tanítottam, éppen azt, ami eszembe jutott, mert nem tudtam újraolvasni a műveket. Ennek ellenére nagyon jól ment, mert persze bennem volt az anyag. Azt gondoltam akkor, hogy én nem is akarok így egyetemen tovább tanítani. Szerettem volna valahogy bibliatanító lenni, vagy valami ehhez hasonló, de tudtam, hogy én felkészületlen vagyok erre. 1989-ben, mielőtt Isten megérintett, leginkább Heideggerrel foglalkoztam. Rendkívül radikális gondolkodónak tartják őt, én is. Vissza akart nyúlni az európai gondolkodás egy olyan nagyon korai stádiumára, amelyik - miként ő maga mondaná - metafizika előtti, és csak a kora görögségben van. Valami olyan gondolkodói kezdethez kívánt visszatérni, amelyik nem tagolja szét a világot kettőségekre, mint a test és a lélek, az ideák és a realitás, és amely sokkal jobban hozzávezet az eredendő léttapasztalathoz, amely mindig a halál folyamatos jelenlétét jelenti az ember életében. Az ember életének a célja a halál - mondja Heidegger. Ez a halál mindennap ott van. Ez nem csak egyszerűen a végesség, a korlátozottság, hanem minden nap végiggondolandó feladat. Ez a filozófia engem akkor rendkívüli mértékben befolyásolt, ez határozott meg. Amikor Isten élete belém áradt, végiggondoltam, hogy voltaképpen azért tudtam én ezt korábban annyira igenelni, mert valóban Isten nélkül az életünk pont így néz ki. Azután elkezdtem el átértékelni a heideggeri filozófiához való viszonyomat, mert a halál ebben a formájában már nem tart engem fogva, hiszen hiszem azt, hogy valóban átmentem a halálból az életbe. De másként tudom látni az embertársaimat is, akik ugyanezekkel a gondolatokkal küszködnek, és akiknek ezek a kérdések valóban húsbavágóak ma is. Heidegger maga is azt mondta, hogy a filozófia elzár Istentől. A filozófia egy olyan terület, amelyből nincs átlépés a hitbe. Az egész archaikus görögségben is van istenkeresés, de rossz irányba megy. Mert le akarja hozni az istenit, vagy maga akar felmászni az istenihez, ahelyett hogy elfogadná Isten kegyelmét, mivelhogy azt még nem is ismerik. A Krisztus előtti pogányság és a Krisztus utáni pogányság alapvetően más, mert a Krisztus előtti pogányság Krisztus felé halad, a Krisztus utáni pogányság Krisztustól elfelé halad. Én is így látom a mai napig is. Ez nem azt jelenti, hogy az antikvitásban mindenki istenkereső lett volna, de a kulturális tendenciák, illetve a vallások területén ezt, mint tendenciát elismerném. Aztán volt egy harmadik területe az életemnek, ez az irodalom és kultúra volt. Rendkívül nehéz kérdés elé álltam, mert olyan költőkkel foglalkoztam korábban, akik rendkívüli módon küszködtek a kereszténységgel. Az egyik ezek közül Goethe, aki talán úgy általában is ismert, a másik pedig Friedrich Hölderlin, akinek a költészetéről írtam a kandidátusi disszertációmat. Ott álltam, hogy ezt a könyvet megírjam újra németül, de most már mint olyan személy, aki felelős minden mondatáért. A legnehezebb számunkra az, hogy ebben az átértékelési folyamatban Isten előtt állunk, és úgy kell írnunk, hogy beszédünk igenje igen legyen, és nemje nem. Nem lehet azokat a mércéket alkalmazni az irodalomra, amelyeket én korábban alkalmaztam. Nem lehet úgy beszélni dolgokról, amiket nem tudok elfogadni, mintha azzal egyet értenék, ugyanakkor szükség van tudós distanciára, ami mindenképpen minden egyes irodalmi alkotás elemzéséhez szükséges. Mégis mindenütt az Igének kell motiválnia, és megmutatnia a számomra, hogy hogyan nyúljak egy műhöz. Foglalkoztatott, hogy az a Hölderlin, aki mindent az antik kultúra szerelmeseként írt, hogyan tudott ehhez a törésponthoz viszonyulni. A történelem sebének nevezi egy helyen Jézus megjelenését. Az egész életműve ezen a határon fut, ezen a szakadásvonalon az antikvitás és a kereszténység között. Arról, hogy 38 éven át mi történt vele a toronyban, nagyon keveset tudunk. Hogy annak a nagyon feszült dialógusnak, amit ő Krisztussal a verseiben folytatott, mi lett a kifutása, ezt egyedül Isten tudja. Próbáltam újrarendszerezni, újradobozolni a tudást, amit korábban kaptam, és azt éreztem, hogy egyelőre ez a feladatom, és nem az, hogy én valamilyen vallási kurzust tartsak. Nagyon szerettem volna abban az időben görögöt tanítani azoknak, akik Bibliát olvasnak. Aztán azon kaptam magam, hogy egyre kevesebbet olvasom görögül a Bibliát, mert úgy éreztem, ez olyan, mintha egy klasszika filológusként ülnék ott, és nem tudom úgy venni, mint egy gyermek, akiként kellene éppen vennünk.

Fekete Ágnes: Ugyancsak a Károli Egyetem Hermeneutikai Tanszékének volt vendége Vető Miklós filozófus. Francia országban él, de a Magyar Tudományos Akadémiának is tagja. Arról kérdeztük, vajon katolikus gondolkodó létére miért foglalkozott egy nagyon jelentős- amerikai protestáns gondolkodóval, Jonathan Edwards-sal. Vető Miklóst hallhatják.

Vető Miklós: Filozófus vagyok, a Yale Egyetemen voltam professzor. Engem sem az amerikai filozófia, sem az amerikai kultúrtörténet nem érdekelt. 1975-ben elhagytuk Amerikát, elutazásunk előtt néhány nappal sétáltam New Yorkban, és elmentem egy nagy antikvárium, a Barnes & Noble előtt. Bementem, láttam egy nagyon szép fekete bőrkötéses könyvet Jonathan Edwardstól. Csak két dollár negyven cent volt, megvettem. Nem tudtam soha ellenállni könyveknek.

Fekete Ágnes: Mit volt a címe?

Vető Miklós: Tanulmány a szabad akaratról. Ez Edwards egyik fő munkája. Olvastam tehát a puritánokat éveken át. Nekem ex post facto, utólag óriásinak tűnt fel, mert általában az Edwardshoz hasonló egyházi megújítóknak nincsen komoly dogmatikájuk. Miután megtanultam Isten ujját nézni a történelemben, felismertem néhány dolgot. Isten engem részben - miután nem szerettem az amerikaiakat - azzal büntetett, hogy egy amerikai filozófus gondolataival kellett foglalkoznom. Nagyon enyhe büntetés volt... Utólag megértettem, hogy mi az az út, amire engem az Úristen elvezetett életemen keresztül. Azt, hogy ennek az útnak egy lépése volt - de mondom, ezt inkább ex post facto láttam. Szerintem amerikai barátaink kicsit optimisták arra nézvést, hogy amit Edwards írt, azt egy mai átlag hívő, sőt egy átlagnál is intelligensebb hívő igazán tudja olvasni.

Fekete Ágnes: Régen tudták olvasni? A saját korában?

Vető Miklós: Igen. Edwardsnak a nagy jelentősége az volt, hogy a protestáns ortodoxia összeomlását egy századdal késleltette. Valaki azt mondta, hogy két útja van Amerikának: Franklin és Edwards. Franklin a szabad gondolkodó, liberálissá lett, de a kereszténységen azért alapjában véve megmaradó Amerika. Edwards pedig a protestáns ortodox Amerika. Természetesen a történelem azt mutatja, hogy Franklin nagyjából győzött, de Edwards ott maradt. A '80-as, '90-es évek amerikai protestantizmusának nem vagyok kritikátlan szemlélője, de az tény, hogy az Egyesült Államok a legvallásosabb országa a Nyugatnak. Edwardsnak része volt ebben. Amíg Európában, a déli katolikus országokban a férfiak elkísérték ugyan a feleségüket a templomba, és a szemközti kávézóban megvárták őket, addig az Egyesült Államokban az olaszok, a szicíliaiak mind mennek a templomba. Edwards részben szimptóma, részben ok. Egy másik szép dolog: Edwards elmélete a lelki és spirituális tapasztalatról. Én egész életemben a misztikával foglalkoztam, ez személyesen és tudományosan is mindig érdekelt. Edwards megpróbálja megmagyarázni, hogy a spirituális élménynek és a misztikának vannak jelei, azokat meg lehet magyarázni, elindítani. Számomra ez nagyon fontos volt, mert ez az érző megismerés. Istennek íze van, Isten szép - ez csodálatos dolog. A misztikusok gyakran írnak is erről.

Fekete Ágnes: Ez Istennek egy misztikus, de valódi megtapasztalása?

Vető Miklós: Igen. Nem olyan régen olvastam a misztikáról, és azzal kezdődött a könyv, hogy aki imádkozni akar, válasszon ki egy kényelmes karosszéket. Boruljon le, amikor imádkozni akar! Természetesen minden ima az Istentől jön végső soron. Mégis az imádkozást, mint minden más tevékenységet, metodikusan, módszeresen kell elvégezni. Vannak szabályai, igaz, nem olyanok, amelyeket kötelező betartani, de olyanok, amelyek segítenek bennünket.



Fekete Ágnes: Végül egy igazi ádventi hangulatot idéző kirándulásra megyünk. A budafoki református gyülekezet egyik nagy eseménye a közös adventi koszorúkészítés. Ilyenkor - szinte azt mondhatnánk - advent fényét viszik haza a templomból a családok otthonaikba. Az elmúlt szombaton a budafokiak ünnepén jártam. A résztvevő asszonyokon és gyerekeken kívül Nagy Péter lelkésszel beszélgettem.

Résztvevő 1: Szalmakoszorú alapon fehér és kék színnel szeretném díszíteni. Ez fahéj és almapép összegyúrva és megszárítva, úgy kell kiszaggatni, mint a mézeskalácsot, csak nem kell megsütni, hanem megszárítani. Ezt is rá tudjuk tenni a koszorúra.

Nagy Péter: A Karácsony evangéliumának meghallgatásához Advent kell. Ezért próbáljuk meg az elcsendesedés és lelassulás időszakává tenni, hogy ne belerohanjunk a karácsonyba, és karambol legyen az ünnepből, hanem eljussunk arra, hogy meghalljuk az igazán nagy evangéliumot a testet öltésről. Persze ennek a külső jeleit is próbáljuk a gyülekezetünkbe belevinni. Nagyon fontos, hogy ez a családokban megjelenjen. Az adventi koszorú elkészítése nálunk mindig egy nagy esemény: mindenki kap egy alap-koszorút. Igaz, hogy ez drága, emiatt név szerint le kell szervezni az egészet, a kiegészítőket pedig mindenki megfizeti. Erre sok olyan ember is eljön, aki nem olyan szorosan kötődik a gyülekezethez.

Fekete Ágnes: Ez egy szimbólum is - a templomból viszik haza a koszorút a családok.

Nagy Péter: Így van. A gyermekkarácsonyt kivettük a karácsonyi forgatagból, advent első vasárnapján szerepelnek színdarabban a gyermekek. Ennek több oka is van: a gyermekek elfáradnak, mert az iskolákban is készülnek a karácsonyra, öt-hat ünnepségen vesznek részt, egyszerűen elegük lesz a karácsonyból. És még akkor mi is megpróbáljuk őket elhívni. Jó gyakorlatnak bizonyult, hogy Adventet ünnepelve készülünk a Karácsonyra. A sötétségnek, amiben a fények égnek, van egy megnyugtató, lecsendesítő, befelé fordító hatása. Ennyi idő kell legalább ahhoz, hogy az emberben felderengjen, hogy mekkora történetről, evangéliumról van itt szó.

Fekete Ágnes: Arról nem is beszélve, hogy Adventben többről is van szó, a világ várakozásáról, hihetetlenül sűrűsödnek az események. Nyilván nem tudjuk, hogy mikor jön vissza Krisztus, de mintha nagyon közel lenne.

Nagy Péter: A mai világban ez egy nagyon érdekes kérdés, mert naponta előkerül ez a gondolat - hallom keresztyénektől is -, hogy úgy tűnik, közeleg az idő. Nyilván minden nappal közeledünk hozzá, a jelekről olvasni lehet az Evangéliumban, de mivel ez az időről való spekuláció lehetőségét is megnyitja, én azt szoktam mondani, hogy mindenki a maga életkorát a magyar átlagéletkorral összevetve, körülbelül - plussz-mínusz 10 év - ki tudja számolni, hogy mennyi van még a saját életéből hátra. Ez az idő adventből egy darab. A hátralévő 20, 30, 40 év nagyon rövid, Krisztus a küszöbön van, ennek az időnek a felhasználása a döntő. A döntés a fontos, hogy a hátralévő időben Krisztus követését szeretném komolyabban csinálni, mint eddig. Örülni annak a lehetőségnek, hogy most Adventben vagyunk, és készülünk a gyermek érkezésére, Krisztus király érkezésére.

Fekete Ágnes: Van mire készülni.

Nagy Péter: Pontosan erről van szó. A keresztyének azért túllátnak ezen az egyre inkább elhatalmasodó életérzésen: valami a vége felé rohan, a vesztébe rohan a világ. Nem kell az ijesztgetők táborát ezzel szaporítani. Elvehetetlen reménység, hogy mindezeken túl, az események a cél felé haladnak, és mi nem a világ végét várjuk, hanem Krisztus visszajövetelét.

Fekete Ágnes: Te csináltál koszorút?

Kislány: Csak az anyukám fog, én inkább üveget festek és karácsonyfa-díszt készítek.

Fekete Ágnes: Megmutatod?

Kislány: Ez fából készült, és rá lehet akasztani a karácsonyfára.

Fekete Ágnes: Hány koszorú készül itt?

Segítő: 35 koszorú és 34 dísz, mostanra kinőttük a gyülekezeti termet. Jó, hogy vettünk sörasztalokat, mert már nem fértünk volna el.

Fekete Ágnes: Neked ez inkább teher vagy öröm?

Segítő: Egy kicsit pánikba estem, amikor Kata felhívott, mert elnézte a vonat-menetrendet. Úgy tűnt, hogy ezt az egészet egyedül kell kipakolnom, de aztán mindenki megérkezett, és már nem voltam egyedül. Nehéz megszervezni egy ilyet, mert sok ember számára kell bevásárolni, és mivel nekem nincs autóm, mindig meg kell kérnem valakit, hogy jöjjön el velem.

Fekete Ágnes: Mi az öröm benne?

Segítő: Amikor készítik, és amikor elmennek a kész koszorúval.

Fekete Ágnes: Hogyan ünneplitek az Adventet? Neked mit jelent?

Segítő: Felfokozott őrület, mert kicsi gyermekeim vannak, akik szerepelnek a műsorban. Ezzel indul. Aztán minden vasárnap meggyújtunk egy gyertyát, mondunk egy imádságot a vacsoránál.


Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát...János első levele 4. részéből:
"Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekintünk az Ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is e világban. A szeretetben nincs félelem, sót a teljes szeretet kiűzi a félelmet."

Biblia


Mostanában elég sok félelem gyűlt össze bennem. Szinte mindennap jön valaki különféle jóslatokkal a világ vesztéről, látok betegségeket, és az ember egy idő után óhatatlanul elkezd rettegni a jövőtől. Azt hiszem, nem vagyok egyedül, sok emberben lappanganak félelmek mostanság: Mi lesz ebből a világból? Hova tartunk?

Számomra elemi erővel hatott ez a mondat, amikor ezeket a kérdéseket föltettem magamban. Abban lett teljessé a szeretet köztünk, hogy bizalommal tekintünk az Ítélet napja felé. Az ember persze igyekszik szeretni, de ritkán tesszük pontos mérlegre szeretetünket: Tudok-e annyira szeretni, hogy nem félek a jövőtől?

Számos esetben a szeretet ellentéteként a gyűlöletet mutatják fel. Pedig a félelem a szeretet valódi ellenpontja. A félelem bezár. A félelem nem keres kapcsolatot, minél erősebb, annál inkább felépít egy sajátos világot. Mindenkiből betörő, ellenség vagy besúgó lesz, magamat pedig egyre gyengébb katonának látom. Igyekszem kijátszani a vélt ellenfeleket, de egyre magányosabb leszek szorongásaimmal. Az emberi életnek talán a legnagyobb csatája a félelmekkel vívott küzdelem.

Isten nem azt tanácsolja, hogy ne félj. Ez önmagában semmit nem mond. Szeress. És a teljes szeretet kiűzi a félelmet. Nem a hétköznapi szeretetről van itt szó. Hanem arról, amikor át tudom magam adni. Amikor nem én vagyok a legfontosabb, nem énkörülöttem folynak az események, nem az én életem elvesztése vagy megnyerése a kérdés, hanem valami titkos módon belém költözik Krisztus, és az Ő léte válik a legfontosabbá.

De hogyan juthatunk el ide? Egy énekverssel válaszolok, mert a lehető legpontosabban elmondja az utat: Várj, és ne félj, az Úr jön már, várj és ne félj, hű szívvel várj. Ha azt mondanánk ne félj és várj, ennek nem lenne ilyen éles értelme. Az ember nem képes arra, hogy ne féljen - parancsszóra. Mindannyian képesek vagyunk azonban várni. Arra hív Isten, hogy először is félelmeinkkel ne kapkodjunk, ne szaladjunk fűhöz-fához megoldásért, ne kezdjük koldulni a szeretetet, mint ezt annyian teszik, hanem várjunk. Tanuljunk meg együtt élni bajainkkal, tanuljuk meg várni Isten válaszára. Ő nem azonnal, de mindig eljön, és mindig megmutatja magát. Végülis nem ez a szeretet? Akkor szeretünk valakit, ha tudunk rá várni. Akkor szeretünk, ha nem azonnal és azt várjuk, ami nekünk jó, hanem adunk a másiknak időt, és neki adunk teret, nem pedig önmagunkat keressük a másikban. Várni a másikra és szeretni a másikat - ezek nagyon hasonló fogalmak.

Ha már kicsit tudunk várakozni, akkor képesek leszünk arra, hogy ne féljünk. Akkor Isten szeretete egyszerre kinyitja a szemünket. Kiderül, hogy nem is olyan félelmetes a világ. Hogy a dolgoknak nem az az értelme, amit eddig láttunk. Sőt még a legértelmetlenebb akadályok is éppen azért voltak jók, mert Őfelé vezettek. Akkor meglátom: az Úr jön már. Bár sötét van, felhők takarnak mindent, de kel már a Nap. Isten adhat nekünk szemet arra, hogy ebben a mai világban is meglássuk a Hajnalt, az ő szeretetének eljöttét. Lehet a világvégét várni, lehet a gazdasági válság kiteljesedését várni, lehet az energiaválság csúcsát várni, és lehet Krisztus szeretetét várni mindebben. Mert minden földi igazság mögött ott van egy sokkal nagyobb igazság.

Nyilván, az ember meg-megsejti ezt a valóságot. A legtöbb ember gondolkodik Isten létéről, nagyon sokan elfogadják, hogy valószínűleg van egy ős oka a világnak, és kellett, hogy legyen teremtés. Talán arra is eljutunk, hogy ha kezdet volt, akkor lesz vég is. Az a tenyér, amely útjára engedte ezt a világot, oda vissza is várja. De ott van az éneknek még egy sora: Hű szívvel várj! Ha hűségesen, és nem csak itt-ott egy-egy gondolatfoszlánnyal várunk, akkor a teljes szeretet megszületik bennünk. Ha hű szívvel tudunk várni, akkor Isten kiűzi félelmeinket. Ezt adja meg Isten nekünk ebben az Adventben!
Ámen