Református Félóra
"Tebenned bíztunk eleitől fogva..."
Református Félóra - 2017. augusztus 23.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat.
Mai adásunkat egy kis csodával kezdjük. Nem egy olyannal, ami talán most az eszünkbe jutott, hogy egy ember eltörte a lábát, mégis jár, hanem egy olyannal, ami a miénk is. A csoda lényege az, hogy az emberi szív kinyílik. A kárpátaljai Tiszakeresztúrra látogatunk el, ahol a helyiek adakozásával és munkájával újult meg a templom. Kocsis József helybeli református gondok éppen egy látogató csoportnak mondja majd el, hogyan fogtak össze, és szinte teljesen önerőből, egy egészen csekély támogatással újrafestették, új padokkal, új fűtéssel látták el templomukat.

Tiszakeresztúr


Kocsis József: Tavalyelőtt, 2015-ben a presbitérium eldöntötte, hogy belülről felújítjuk a templomunkat, mert szűk padok voltak és az emberek csak úgy tudtak leülni, hogy oldalra kellett fordulniuk, mert a térdük hozzáért az előttük lévő padhoz. Ugyanis úgy készültek ezek a padok, hogy a második világháború után rendfenntartónak itt maradt orosz katonáknak a falu asszonyai azt a feladatot adták, hogy a határban maradt deszkákat gyűjtsék össze és készítsenek belőlük ülőhelyeket. Ezek a deszkák, valószínűleg már akkor is korhadtak voltak. Mindig próbáltuk betömni a lyukakat és festeni, de tavaly már nem várhattunk tovább. Hittük, hogy a Jóisten megsegít és lesz hozzá pénz és erő. A kultúrházban volt a felújítás alatt az istentisztelet, oda hordtuk át a padokat, amelyeket itt szétfűrészeltünk, ott meg összefogattunk. Ez májusban történt. A mester, úgy vállalta el a munkát, hogy mindent ő végez a fiaival. Amikor a falat kezdték leverni, találtak egy fülkét, amely alapján kiderült, hogy az ezerkétszázas években épült, árpád-kori templomunk van. Tóth Jenő, görög atya testvérünk szerint ez egy trón helye, ahol a pap ült a szentélyben. Mások szerint sekrestyebejárat volt. Kint még nem nyúltunk a vakolathoz. Most nyertünk egy kis pályázati pénzt, és szeretnénk a kívülről is felújítani. 1870-ben leégett ez a templom, és most ahogy hordtuk ki a földet találtunk a tűzben elolvadt ezüstmaradványokat. 1910-ben épült a templomhoz ez a toronyrész. Így három szakaszban épült fel a templom, ahol most vagyunk. Ez egy csoda, az Isten így rendezte, hogy a falu népe, a gyülekezet tagjai ilyen szépen hozzájárultak, mert ez nagyon nagy pénzbe került, nem tudom megmondani, hogy mennyibe, mert még nem számoltuk össze. Az azonban biztos, hogy csupán kettőszázezer forintot kaptunk hozzá. A többi mind önrész volt. A karzatot is megnagyobbítottuk, a duplájára növeltük. Ez a lánykarzat. Az pedig a fiúk karzata. Még egy kis hiányosság van, ott fönt a deszkák nem készültek el. A padokat és a szószéket Tóth Gyula faragómester csinálta. Fűtés is van a padok alatt, a beton és a deszka közé vannak rögzítve a csövek. A télen már ki is próbáltuk. Tíz fokra melegítettük a templomot, hogy fölöltözve, ne fázzunk. A szószék, mint ahogy látszik is, egy kicsit másabb. Azt Gajdos László nagybégányi bútorművész készítette. A csempézést helyi burkolómester készítette. A presbitériumnak is rengeteg munka jutott. Sok segítséget kellett adni az asztalosnak. Ő elkészítette a padokat, de nekünk kellett rögzíteni. Mindenki a saját munkája után jött, és sokszor éjszaka is itt voltunk, így lett kész Isten dicsőségére ez a hajlék. A Tiszakeresztúri Református Gyülekezet gazdag ingatlanban, mert épül a parókia is, igaz már tíz éve épül. A húszas években az itt lakó lelkész elindított a faluval egy programot, hogy építenek egy református otthont. Jegyzőkönyvek alapján látjuk, hogy volt itt esküvő, lagzi, mindenféle alkalom. Most azt is visszakaptuk, csak romos állapotban, mert a kommunizmus idején lelakták. Azt is sikerült már valamelyest kívül-belül bevakolni, és a villanyvezetékeket kicserélni. Már csak a plafon maradt, de most egyelőre ez is szünetel, mert nincs rá költség.
Hallgatóság: Köszönjük szépen!

Fekete Ágnes: Most egy egészen más fajta csodát látogatunk meg Magyarországon. Évekkel ezelőtt készítettem egy riportot egy fafaragóval, aki azt mondta, majd ha a reformáció évfordulója lesz, milyen szép lenne egy olyan kiállítás, amely bemutatná a református népművészeket. Hiszen annyit adott ennek a népnek egyházunk sok-sok szorgos keze, akik hímeztek, vasat hajlítottak, faragtak, agyagot formáltak, és így tovább. Az ő majd tízéves ötletéből egy csodálatos kiállítás lett a Budai Várban a Budapesti Történeti Múzeum Gótikus termében. Pongrácz Zoltánt, az egyik szervezőt, aki Király Zsiga Díjat is kapott, Pál Miklósnét, a Népművészeti Egyesületek Országos Szövetségének elnökét, azután Fülemile Ágnes néprajzkutatót, a kiállítás kurátorát hallják.

Reformáció kiállítás


Pongrácz Zoltán: Nagyon sok ember régóta dolgozik odaadóan ebben a mozgalomban. Apránként persze eljutnak a jutalmak azokhoz, akikhez kell. Annyi rá érdemes van, de meghatódtam és nagyon örülök, annak a döntésnek, hogy én kaphattam meg ezt az elismerést.
Fekete Ágnes: Mi ez a díj pontosan?
Pongrácz Zoltán: Király Zsiga Díj, amely a Népművészeti Egyesületek Szövetsége által alapított díj. A mozgalomban vagy a mozgalomért, a közösségekért végzett munkáért kapja az ember, de van, aki alkotóként.
Fekete Ágnes: Mondtad, hogy tulajdonképpen nem lehet megélni ebből a munkából, de mindenki szívből csinálja.
Pongrácz Zoltán: Arra gondoltam, hogy akik a reformáció kiállításra dolgoztak, azoknál nem játszott szerepet, hogy az alkotásnak milyen ára lehet, vagy mennyiért lehet eladni? Nem. Ők a szívüket tették oda, és a cél is nemes volt. És ez így nagyon jó! Aztán az, hogy az adott mester ebből a mesterégéből a civil életben meg tud-e élni az már egy másik dolog. Van, aki meg tud élni, és van, aki nem.
Fekete Ágnes: Jellemzőbb, hogy nem?
Pongrácz Zoltán: Van, aki akár a hímzésből is meg tud élni, hiszen vannak olyan szervezetek, akik nagyon profi módon, olyan magas színvonalon csinálják, és a menedzsmentjük is olyan jó, hogy vevőt tudnak találni. Amikor engem kérdeznek, hogy az én művészetemből meg lehet-e élni, mindig azt mondom, hogy nem ez a kérdés, mert ma még a hajléktalan sem hal éhen Magyarországon. Ha én nem arra vágyom, hogy egy még újabb autóm legyen, hanem, hogy azt csinálhassam, amit szeretek, akkor ezért nagyon szívesen lejjebb adok az életszínvonalbeli igényemből is. Örülök, hogy ezt csinálom, még akkor is, ha esetleg a versenyszférában a szakmámmal magasabb életszínvonalon tudnék élni. Ez nem számít annyira.
Fekete Ágnes: Mit csinálsz és mióta?
Pongrácz Zoltán: Nagyon szerettem gyerekkoromban lombfűrészelni. Valójában ez a technika megfogott engem, hiszen mindenféle picike mintát ki tud az ember vágni fűrésszel. Én ehhez a technikához keresek hordozó eszközt, hiszen önmagában a dísz nem eladható. De ha valami olyasmit készítek, amire ezt a díszt rá tudom tenni, és ez szép és esetleg praktikus is, akkor vevőre talál. Én már megélek belőle. Ez egy nagy küzdelem, hogy ne csak az legyen a cél, hogy minél nagyobb tömegben lehessen eladni valamit. A Mesterségek Ünnepén törekszünk rá, hogy lehetőleg jó tárgyak legyenek. Ez állandó harc és küzdelem.
Fekete Ágnes: Vigyáztok, hogy bóvli ne jelenjen meg?
Pongrácz Zoltán: Igen. Jön egy mester, megcsinálja a munkáját, nagyon sok munka van benne. A vásárló nem mindig tudja, hogy melyik az igényesebb. Rengeteg ötlet, kreativitás kell hátulról és egy kis noszogatás.
Fekete Ágnes: Hogyan jelenik ez meg a reformáció kiállításban?
Pongrácz Zoltán: Ennél sokkal-sokkal szigorúbb zsűri volt. Itt a Mesterségek Ünnepén az is cél, hogy legyen eladható az alkotás és pénzt is keressen a művész. A reformáció kiállításnál pénzkeresetről szó nincs. Ott a legjobbat kell adni. Ott nem számít, hogy mennyi időt dolgozott rajta az ember, a Jóistennél nem a rentabilitást nézzük. A reformáció kiállításnál mindenki a legjavát tette bele.
Fekete Ágnes: Volt már olyan, hogy ajándékba adtál valamit Isten dicsőségére?
Pongrácz Zoltán: Igen. Volt olyan, ahol nem néztem, hogy mennyi munka, és sok időt rászántam, nem is érdekelt. A Pannonia Sacra iskolába készítettem fából egy mécses tartót. Ha az ember tudja, hogy milyen célból csinálja, akkor ez nem is kérdés. Nem véletlen, hogy az ikonfestészek imádkozva készítették a műveiket. Ha az ember egy olyan alkotást csinál, amelyről tudja, hogy mi lesz aztán a helye, szerepe, akkor biztos, hogy egészen másképp viszonyul hozzá. Ez már itt is elhangzott megnyitóban, hogy aki itt megvesz valamit, az gondoljon rá, hogy az adott mester lelkéből visz el egy darabot. Ha a Jóistennek készítjük, akkor ez méginkább így van. Az egész életünket úgy kellene tudni élni. Mielőtt belépünk a kápolnába, azért egy pillanatra álljunk meg, ne csak úgy berontsunk!

Ponrgácz Zoltán alkotása


Pál Miklósné: Itt találtunk egy nagyon szép helyet a Budapesti Történeti Múzeum Gótikus termében. Arra törekedtünk, hogy ne a verseny legyen az első, hanem az tükröződjék, hogy az alkotók ajándékot adnak.
Jó két évvel ezelőtt az egyik egyesületi tagunk, aki református presbiter a küldöttgyűlésen előjött azzal a javaslattal, hogy csatlakozhatnánk a reformáció ötszáz éves jubileumi ünnepségsorozatához. A kézművesek, fafaragók, fazekasok, hímzősök, csipkeverők, általában nagyon sok tárgyat ajándékoztak régebben is, és ma is az egyházak számára, ezért úgy gondoltuk, mutassuk meg, hogy milyen alkotásaink vannak, inspiráljuk az egyházakat arra, hogy új dolgokat vigyenek az ő saját fertályukba, gondolják át újból és újból, mivel díszíthetik a saját templomaikat. Az ötletet a küldöttgyűlésünk támogatta. Ezt követően elkészítettünk egy programot, és hét régióban valósítottuk meg. Nemcsak a mai Magyarország területéről érkeztek pályamunkákat, hanem Vajdaságból, Erdélyből, Felvidékről is. Majdnem mindenhol összekötötték egy ünnepi istentisztelettel, vagy más programokkal a kiállítást. Volt ahol emlékoszlopot állítottak. Több mint háromszáz egyéni alkotó és szakkör adott be pályamunkát, összesen hat-hétszáz főre is tehető a létszámuk. Sokan közülük felajánlották művüket az egyház számára.

Történeti Múzeum Gótikus terem


Fülemile Ágnes: Kell ennél méltóbb hely? Bár sokak szerint nehéz megtalálni ezt a Gótikus termet.
Fekete Ágnes: Látok itt egy kicsit modernebb továbbgondolású tárgyakat is.
Fülemile Ágnes: Ezek evangélikus darabok, amelyeken némi szimbólum és felirat megmaradt a katolikus hagyományból, mint például ezen a papi trónuson a JHS, a Jézus monogram, vagy a kereszt használata, esetleg a Krisztus monogram, a khiró. Ez a Velemi Stúdió összművészeti alkotása. Idekerült két pad, a térdeplő, az a csodálatos keresztelő medence, a pulpitus. Megkapóan egyszerű, nagyon nemes vonalvezetésű, egyszerű tárgyak ezek. Pontosan ezért illenek ebbe a középkori térbe.
Fekete Ágnes: Három palást is van. Ez nagyon érdekes!
Fülemile Ágnes: Egy neves és címzetes palástkészítőről tudok, aki rendszeresen be szokott adni munkákat. Kiss Árpádné, Kati, ő Debrecenben dolgozik. A fél Kárpát-medencét látja el lelkészi palástokkal, Amerikába is dolgozik. Meg lehet nézni! Ez egy gránátalma motívum, ez egy tulipánmotívum. A Debreceni Nagytemplom karzatán lévő mintát formálja meg. Ott van például egy másik nagyon érdekes munka tőle, közös alkotás Ament Éva, bútorfestő iparművésszel, aki a sólyi templom mennyezetkazettáiból készített el kettőt. És ennek ihletésére Katika egy motívumot kiemelt és újraalkotott a papi paláston. Vannak olyan tárgyak, amelyek kifejezetten egyházművészeti alkotások. Például a fiait a vérével tápláló pelikán, amely a Magyarországi Református Egyház fő motívuma, és egyébként pedig az eucharisztia nemzetközi motívuma.

Hímzés


Fekete Ágnes: Ez úri hímzés?
Fülemile Ágnes: Igen, arany és vörös selyem úri hímzés. Soli Deo Gloria feliratos, Pap Erikától. Ezek Kiszeli Orsolya úrasztalterítői. Van egy későreneszánsz történeti hagyaték, amely a tizenhatodik, tizenhetedik egy picit a tizennyolcadik század elejének az úri és egyházművészetéből táplálkozik. Ezek között vannak kifejezetten rekonstrukciós jellegű tárgyak is. Minden egyes mester nagyon komoly kutatómunkát végez, és komoly technikai tökéllyel valósítják meg a művüket. Néha elcsodálkozom, mintha nem is emberi kéz alkotta volna ezeket a munkákat. Finomak, pontosak ezek a kézimunkák, és emlékeztetnek a történeti anyagban lévő apácamunkákra. Számomra nagyon megható, hogy színkatolikus vidékek mesterei is jelentkeztek alkotásokkal, hogy megünnepeljék a reformáció ötszáz évét. Például Zalaegerszeg ilyen város, bár van egy gyönyörű református temploma. Az ottani Népművészeti Egyesületek Szövetsége szakembereket hívott meg és egy előadássorozatot tartatott a mestereinek, hogy értsék, mi az ikonográfiája a protestáns egyházművészetnek, milyen szimbólumokkal kell dolgozni, milyen anyaghoz nyúlnak, milyen református vidékek vannak.
Fekete Ágnes: Ezek mézeskalácsok?
Fülemile Ágnes: Mézeskalácsfa. Nem véletlenül került a vörös a színéhez, ami a fiatalság, az öröm, a szeretet színe.
Fekete Ágnes: Létező dolog volt a lakodalmi mézeskalács?
Fülemile Ágnes: Vannak bizonyos tájak, ahol ezek a figurális kalácsok díszként a fiatal pár mögött voltak a lakodalmi sátorban.
Mintegy kétezer-ötszáz, háromezer tárgy érkezett be, amelyből körülbelül ezer tárgy fért ebbe a kiállítótérbe. Képzelje el a kiállítás rendező helyzetét, amikor van, mondjuk hetven gyönyörű úrasztali terítő! Nyilvánvaló, hogy nem állíthatok ide hetven úrasztalát, hogy azon végigterítsem a terítőket, hogy azok minden momentuma, középdísze, sarokdísze is látszódjék. Nyilván az alkotók fájdalmára csak egy-egy kis sarkot, egy-egy kis főmotívumot tudunk kiemelni, de igyekeztünk a tárgyakat úgy egymás mellé állítani, hogy ezek a tárgyak párbeszédbe kerüljenek egymással. Kilenc a tizennyolcadik századi Umling dinasztia stílusába készült mennyezetkazetta látható. Az Umlingok festették fél Erdély és különösen Kalotaszeg református templomait és Gál János festő-restaurátor, aki a népművészet mestere anyanyelvi szinten beszél kalotaszegi mennyezetkazettául, úgy tudja továbbgondolni, újraalkotni ezeket a kazettákat, hogy az már az övé.


Hírek
A Reformáció Emlékéve alkalmából emlékkonferenciát tartanak és felavatják a Skót Misszió egykori iskolaigazgatója, Prém Margit tábláját augusztus 26-án, szombaton 10 órakor Újpesten, az Attila utca 118. szám alatti Újvárosi református templomban.

A reformáció napjainkig ható közéleti és társadalmi hatásairól szól a Reformátusok Szárszói Konferenciája, amelyet augusztus 24. és 27. között rendeznek meg Balatonszárszón, a Soli Deo Gloria Családi Hotel és Konferenciaközpontban.

Református-római katolikus hitvitát tartanak a pápaságról Nagy Gergely református lelkész és Szász Péter római katolikus történész részvételével augusztus 29-én, kedden 18 órakor Budapesten, az ötödik kerületi Városház utca 1. szám alatt.

A reformáció 500. és Rákoscsaba fennállásának 950. évfordulója alkalmából jubileumi gyülekezeti napot rendeznek és a gyülekezetben konfirmáltak ünnepi fogadalommegújító istentiszteletét tartják augusztus 27-én, vasárnap 10 órától Rákoscsabán, a református templomban.

Reformáció és költészet címmel rendeznek Balassi Bálint emlékkonferenciát augusztus 24-én, csütörtökön 11 órától Vizsolyban.

Egyházmegyei diakóniatalálkozót és szakmai napot tartanak augusztus 29-én, kedden 10 órától Zalaegerszegen, a Mandulavirág Fogyatékkal Élők Református Gondozóházában.

A Reformáció bélyegeken című kiállítás szeptember 10-ig tekinthető meg hétfőtől péntekig 9 és 16 óra között Debrecenben, a Széchenyi kerti református templom Kálmáncsehi Galériájában.

A Magyar Református Szeretetszolgálat ismét Egyháztáji Vásárt tart augusztus 26-án, szombaton, a Debrecen-Széchenyi kerti Református Templom udvarán.

Fekete Ágnes áhítata:

Pongrácz Zoltán alkotása


"És a békességnek útját nem ismerik." Róma 3,17

Ez a mondat kétszer szerepel a Bibliában pontosan ugyanúgy. Általában gyakori, hogy a békét úthoz hasonlítják a szentírók. A modern ember lelki szemei előtt egy csendélet jelenik meg, mi általában a békét valamilyen álló képben látjuk. Amikor minden megnyugodott, nincs semmilyen feszültség, az a béke. De ez egy nagyon hamis kép, mert a békesség egy út. Az ember felemeli a lábát, majd leteszi. Megfeszíti az izmait, majd ellazulnak az inak. E két mozdulat együtt a békesség. Ha nem így látjuk, akkor mindig csak sodródunk azokban a csődületekben, amelyek tele vannak feszültséggel, és aztán időnként elmenekülünk onnan. Robotolunk, majd kiengedünk valamilyen távoli tájon. A menekülésben reméljük békességüket.
Nemrég Szlovéniában, a hegyekben jártunk. Vízesésekben gyönyörködhettünk. Van egy, amit különösen is kiépítettek. Ott akkora tömeg volt, hogy az a nyugalom, amit egyébként egy ilyen helyen érez az ember, teljesen elveszett. Japán turistákkal teli, tömött szurdokban kígyóztunk, miután megvettük a jegyünket "a természetbe". Visszafelé a hegyen át jöttünk, hogy kikerüljük a népet, ott már senki sem volt. Aztán fogtuk a bakancsunkat, és elmentünk egy másik helyre. Töredéknyi ember volt, és sokkal különlegesebb tapasztalat lett ez a másik hely. A vízesés szinte falat képzett a szikla előtt, és mögötte, mintegy függönyön keresztül nézhettük a tájat. Nagyon elgondolkodtatott az emberek vágya, hogy miféle pihenésben, miféle békében reménykednek.
És az az igazság, hogy én magam is sokszor azt hiszem, hogy ha majd ha az emberek megvédenek, majd ha mindenkinek tetszik az, amit csinálok, majd ha elfogadnak, akkor békességem lesz. De a békesség egy nagyon is egyéni út, és az Isten felé tart. Nekünk nem azt kell megkérdezni magunktól, hogy a többi ember mit tesz, hanem azt, hogy ez az út, amin járok, Isten békességére vezet-e. Egyáltalán úton vagyok-e, vagy pedig bekerített ember vagyok? Tömegben araszolok, vagy Istent keresem pontosan úgy, ahogyan járok: elbizonytalanodva, lábam felemelve, aztán újra és újra megpihenve, lábamat leengedve. Ha az élet elbizonytalanodások és megnyugvások között zajlik, és Isten felé tart, akkor találunk békességet. A tömeg útja nagyon kétes. A bezárt rendszerek soha nem a békesség útjait jelentik.
Jézus egyszer ezt mondta Jeruzsálem városa felett. Bárcsak megtaláltad volna e mai napon te is a békességre vezető utat! De most már körbe fognak zárni, és kő kövön nem marad benned. (Luk 19,42) Jézus mindig úton járt. Soha nem engedte meg, hogy gondolatait kihasználva, zárt rendszereket hozzanak létre. Szavaival örökké szembesülnünk kell, és az egyháznak is napról napra megújulni azáltal, hogy rálép egy bizonytalan útra, amely kiszólít kényelmes zárványainkból. A békesség nem csendélet, hanem elindulások sorozata. A békesség nem sodródás a tömeggel, hanem egyéni döntések folyamata a közösségben, valami különös egység és harmónia.
Lukács evangéliuma kezdetén még Zakariás vágyát olvassuk, bárcsak a békesség útjára igazgatná lábunkat Isten. A vége felé látjuk Jézust, aki békében be tudott vonulni egy pattanásig feszült városba úgy, hogy egyetlen kard nem rándult ki a helyéből. Ez a más úton járás, a békesség lábnyoma, mégis Pilátus bírósága elé vezette őt. Ez az út a Krisztus útja. A tömeg ellenére is, feszült helyzetekben is a békesség újra és újra ismételt elbizonytalanodásai és megpihenései. Ezt a nehéz, mégis járható utat készítse, adja nekünk Isten! Ámen.


www.tebennedbiztunk.hu - 2009 - Minden jog fenntartva