Református Félóra
"Tebenned bíztunk eleitől fogva..."
Református Félóra - 2017. október 4.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest hallják.
A reformációról való megemlékezések között számos kiállítás is szerepel. A Magyar Földrajzi Múzeumban, Érden is megnyílt egy, amely a vándordiákok intézménye, az úgynevezett peregrináció és a reformáció kapcsolatát vizsgálja. Csorba Dávidot, a Sárospataki Teológia tanárát hallják erről.

Csorba Dávid


Csorba Dávid: Itthon olyan komoly felkészítést kaptak a diákjaink, hogy kint nem vallottak szégyent. Az egyik példa rá Szatmárnémeti Mihály, aki Szatmár városában tanult. Ott volt egy Debreceni Kollégiumból kirendelt diáktanítója, Adalik Miklós, aki meglátta benne a tehetséget, és héberül tanította a szokásos kötelező latin és görög után. Amikor kiment Hollandiába, részt vett egy kurzuson és ott a híres tanára felkérte, hogy készítsen el a hollandus és a többi egyetemre járó diák számára egy rövid, tömör héber tankönyvet, mert ő jobban átlátja ezt. Ez például 1667-es. Tömegével tudunk ilyen példákat mondani, amikor az látszik, hogy nagyon komoly háttérrel mentek ki ezek a jóemberek. Húsz-huszonöt évesek voltak mire kikerültek az egyetemre, a kortársaik ilyen idős korukban már megházasodtak, gazdálkodtak, de ők még mindig tanultak, ezért nagy volt az évveszteségük. Viszont kiválóan beszéltek latinul, és a kegyességük alapján az látszott, hogy igazán református emberek voltak, akikre ilyen módon lehetett alapozni. Az volt a fő kérésük, hogy imádkozhassanak saját helyen, legyen egy kis templomuk. Ezt biztosították nekik.
A peregrináció a középkor és a reformáció időszakának nagyon különleges jelensége volt. A diákok külföldre indultak speciális tudást szerezni. Magyarországon nem volt orvosképzés, de elmehettek oda, ahol volt, például Leidenbe. Így eljutottak olyan egyetemekre, ahol botanikus kert vagy bonctani intézet is volt. Óriási dolog lehetett, ahogy boncolás közben rájöttek, hogy a lelket nem ott kell keresni, ahol korábban gondolták. Harvey is ebben az időben jött rá a kutatásai alapján, hogy két vérkör van. Ha valaki ezt látja, onnantól kezdve már másképp beszél a gyógyításról.
Fekete Ágnes: Ennek is következménye, hogy olyan sokszínű lett a magyar reformáció?
Csorba Dávid: Így van! Például Medgyesi Pál, akit úgy ismerünk, mint aki a puritanizmus szellemi támogatója és Lorántffy Zsuzsanna udvari papja Sárospatakon. Pázmány mellett a korszak legszebb irodalmi nyelvén beszélő prédikátor volt. Debrecen városától, ahol a kollégiumban tanult és ahol diákvezető volt, kapott három évre háromszáz tallér ösztöndíjat. Kétszázat kapott német pénzben, százat pedig lengyel pénzben, hogy megfelelő német és lengyel ruhát vehessen, és úgy induljon Hollandiába. Természetesen nem egyenesen Bécsen keresztül ment északra, mert nem merte senki vállalni, hogy átmenjen a katolikus, árumegállító joggal rendelkező országon. Inkább Lengyelországon, Gdanszkon, Brémán át jutott el Franeckerbe, Groningenbe, majd onnan Angliába, és három év múlva visszatért többszörösen átöltözve, rengeteg hordóba csomagolt könyvvel feltöltekezve. Amikor hazaérkezett, levizitált az önkormányzat előtt, elmondta mit és mire költött, milyen tudást szerzett. Majd levizsgázott az egyház előtt, hogy nem változott szemléletében, ma úgy mondanánk, hogy hitvallásában, és beszámolt arról, amit hozott. Értelem szerint, abból a zsáknyi pénzből, amelyet három évre kapott, nemcsak magának, hanem a kollégium könyvtárának is hozott könyveket. Ma úgy mondanánk, hogy a peregrinusok aláírtak egy diákszerződést, letöltötték kint a tudományos kutatói munkájukat utána hazatértek, majd két-három évig a kibocsátó iskolájukban dolgoztak, mint vezető tanárok, csak utána mehettek saját munkahelyre.
Szerencsétlen módon, gyakran olyan adatok maradnak ránk ezekről az emberekről, amelyek a kuriozitásokat képviselik: ha valaki részegeskedett, akkor azt azonnal elővette a helyi bizottság, elítélte, ha valaki véletlen ottfelejtette a könyveit, azt listába vették. Ezekből tudunk dolgozni, és ezekből értjük meg, hogy ha ez a nem-normalitás, akkor milyen lehetett az a világ, amelyet ők éltek.
Amikor a tizenhatodik században szétszakadt minden, felekezeti iskolák jöttek létre. A katolikus iskolákban, leegyszerűsítve, a katolikus liturgiát kellett megtanulni. Ezeket meg lehetett tanulni itthon is. Azt szokták mondani, hogy a katolikus tudományos élet sokkal lassabban fejlődött a 16-18. században, mint a református. Nem volt egy erős, tekintélyelvű, hierarchikus, fölöttük álló rend, amely felvigyázta volna a gondolataikat. Ebből következően sokkal többféle protestáns irány született, mind felekezeti, mind tudományos szinten. Ennek a negatívuma az, hogy bármikor szétszakadhat még több részre. Pozitív része pedig az, hogy a kutatás szabadsága miatt eljutottunk olyan területekre is, ahova a katolikus gondolkodók csak sokkal később.
Fekete Ágnes: Kivéve a jezsuitákat.
Csorba Dávid: Így van. Ők a tizenhetedik század végén, tizennyolcadik század közepén jelentkeztek erős oktatással. Erre a késői időpontra az egri jegyzőkönyvek utalnak. Korábban nagyon sok helyen, hiába volt templomuk, egyszerűen nem volt emberük. A református egyház viszont bárhogyan kísérletezett, több főiskolát előállított, de valójában nem tudta ezeket egyetemi szintre emelni. A nagyszombati iskola a tizennyolcadik század közepétől lett nagyon erős iskola, és bizony olyan generációt nevelt ki, melynek tagjai erős magyar öntudattal rendelkeztek. A katolikus egyháznak is volt egy nagyon erős tudományos elitje.

Fekete Ágnes: Ugyancsak Csorba Dávidot kérdeztem a reformáció ünnepe kapcsán a híres gályarab prédikátorokról. Kevesen tudják, hogy a gályarab hősök emléke csak a tizenkilencedik században jelent meg, mint közös egyházi történet, amely segítette a protestánsokat önértelmezésük megerősítésében.

Gályarab emlékmű


Csorba Dávid: A katolikus egyház a kassai program értelmében megpróbálta egységesíteni az országot, az "egy ország, egy vallás" képe, ideája alá vonni. A szemük előtt ott lebegett Franciaország. Ott úgy nézett ki, hogy ez sikerült. Ebből következően meghoztak egy törvényt, és megidézték Pozsonyba, az ország akkori fővárosába az evangélikus felekezet többszáz papját, elmondták nekik, hogy ha ők más vallásúak, akkor a törvényeket nem tisztelik, ebből következően nekik, mint alattvalónak itt nincsenek jogaik. Ezt komolyan véve, és folytatva a gondolatsort akkor el kell dönteniük, hogy szolgálnak, de katolikus papként, vagy elhagyják az országot lelkészként, vagy maradnak, de akkor más státuszban, akár parasztemberként. Ez a három út. Ez a fajta erőszakos és bizony torzításokkal teli logikai kényszerpálya az első 1673-as behívottak körét teljesen eltántorította, mind feladták azt az utat, hogy protestáns lelkészként éljenek tovább a Magyar Királyságon belül. Ezen felbuzdulva 1674 tavaszára összehívták Pozsonyba a második kört rengeteg megszólítottal. Ismerünk egy olyan jegyzőkönyvet, amely hatalmas lelkészlistát mutat be, sok helyen pontatlanul. Van, ahol a név sincs be írva, csak családnév szerepel, esetleg csak a szolgálati hely. Gyakorlatilag összeírták azokat a lelkészeket, kántorokat, tanárokat, akik valahol egyházi funkcióban fontos feladatot teljesítettek, és behívták őket egy ugyanolyan típusú elbeszélgetésre, mint az 1673-as volt. Ennek az lett a vége, hogy a leghűségesebbeket, akik a legtovább kitartottak bebörtönözték, több mint egy éven át sanyarú körülmények között tartották. Voltak, akik meghaltak, voltak, akik elmenekültek. A végén maradt hetvenegynéhány ember, akiket gályarabságra ítéltek, és eladtak a rokonbirodalomnak, a spanyoloknak. Vajon miért nem lehetett ebből a három lehetőségből elfogadni egyet? Ma azt gondolnánk, hogy ha jön egy olyan erőszakos államhatalom, amely rákényszerít minket arra, hogy meggyőződésünket feladjuk, talán elhagynánk az országot, vagy más munkát vállalnánk, mert nem folytatható az, amit eddig jártunk. Nagyon nehéz döntés lenne ez ma is! Amiért mégis maradt a végén a több mint hetven ember, aki végig kitartott, annak a hitvallásos gondolkodáson kívül az az egyszerű oka volt, hogy ők mind nemesek voltak. Ugyanis Bethlen Gábor 1629-től nemesi rangot adott az egyházi tisztséget vállalóknak. Ha egy királyi bíróságon valakit meggyanúsítottak, akkor egy parasztembernek vége volt. De egy nemes úr elé kellett tárni a bizonyítékokat, és ügyvédet hozathatott. Tehát egy jogi perben csak erőszakos, titkos eszközökkel lehetett legyőzni egy nemest. A behívott lelkészek azt mondták, hogy őket szóban vádolják, de a bizonyítékokat nem látták. Ők maguk ilyen bizonyítékokról nem tudnak, tehát ők nem vádolhatók. Ha elismernék, hogy hibásak, akkor onnantól kezdve a saját szavuk ellenük szól, akkor rájuk szállna az ítélet. Ezeket az embereket aztán irgalmatlan körülmények között 1675 pünkösdjétől kezdve lehajtották Karintián, Dél-Ausztrián keresztül a Dalmát tengerpartig, utána áthajóztatták őket Pescara-ba, majd Nápolyig megint gyalog vitték őket, és ott eladták a még élőket rabszolgának több nagyhajóra. Szicília és Nápoly között kellett egy éven át szolgálatot teljesíteni. Ez természetesen nemcsak azt jelentette, hogy hajóhoz láncolva eveztek, hiszen nem mindig volt háború, nem mindig kellett hajóra menni, hanem a maradék időben mindenféle alantas munkát végeztek. Mai párhuzammal élve, olyan lehetett, mint a gulág. Ezt kellett túlélni. Nagyon sokan megbetegedtek, nagyon sokan börtönbe kerültek. A végén egy jó harmincfőnyi ember szabadult. Délen, Nápoly környékén de Ruyter holland admirális volt segítségükre. A börtönből szabadultaknak pedig Bécsben és Velencében voltak olyan jogi képviselőik, akik ezeket az ügyeket kezelték. Onnan elindult egy kontingens, egy tizenöt főnyi társaság két részre válva. Az egyik Németországon át Dániába, a másik Hollandián át Angliába ment, hogy jogi támogatást szerezzen, és hogy megértessék külfölddel, hogy itt jogtiprás történt, és ők nem voltak a király ellenállói. Nem mozoghattak szabadon, hisz hivatalosan foglyok voltak, akiket pénzért kiváltottak. Nagyon nagy sikerrel körbekilincselték fél Európát. A Rajnán eveztek, Stuttgartban a fejedelem fogadta és bevitte a kastélyba őket. Angliában II. Károly király maga fogadta őket, a hágai parlament előtt beszéltek... Végül szépen lassan elkezdtek hazamenni, és visszaálltak a munkájukba.
1681-ben a király összehívta az országgyűlést és megkapták a lehetőséget, hogy visszaálljon nyomorúságuk előtti időszak, 1671-es rendje. De bizony, a törvény felemás módon született meg. Valójában a jogaikba nem helyezték vissza őket, bocsánatot nem kérnek tőlük, és ténylegesen a protestáns szabad vallásgyakorlat csak bizonyos keretek között és nagyon-nagyon szigorú, ellenőrzött módon valósulhatott meg. Ennek következménye az, hogy száz év múlva, a Türelmi Rendeletben mindent újra kellett szabályozni. Ezek a szegény gályarabok nem mesélhetik el igazán a történetüket. Itt történik egy emlékezetkiesés, egy tudatos emlékezetfelejtés. Külföldi kutatásaim során láttam, hogy a gályarabok az utódaiknak továbbadták azokat az eszközöket, leveleket, amelyeket, ők kvázi ereklyeként őriztek. Harmad és negyedik generációban is találunk még olyan lelkész-leszármazottakat, akik folyamatosan adták tovább azokat az emlékérméket, amelyeket de Ruyter admirálistól kaptak. A reformkorban kezdték el ezeket a forrásokat kiadni, és akkor döbbent rá ténylegesen a magyar protestáns köztudat, hogy nekünk ilyen múltunk van, amellyel eddig nem nagyon tudtunk mit kezdeni. Akkor szembesültek a mártírtörténetekkel.
Fekete Ágnes: Mítoszteremtés kezdődött?
Csorba Dávid: Bizony mítosz lett! A tizenkilencedik század végén folyamatosan gyártották az olyan emlékbeszédeket, amelyben a szegény gályarabok napi tizennyolc órát kipeckelt szájjal eveztek. Abban a korban így tudták ezek szerint a legjobban leképezni. Szerencsére a külföldi levéltárakban fennmaradt iratok viszont egészen más élettapasztalatokat mesélnek el. Olyan szemléleti kérdéseket mutatnak meg, hogy igyekeztek a saját védelmüket is megtartani. Érdekes például az, hogy amikor a harminc kiszabadított gályarab Zürichbe érkezett, éppen akkor hosszú-hosszú hitviták közepette egy lelkész és az apja áttért a bencésekhez, mert nem értettek egyet az egyházpolitikával. Ehhez képest ott voltak ezek az emberek, akik egyszerűen csak a jogaikat szerették volna képviselni, és akik nem értették, hogy miért vádolták meg őket igaztalanul, és ők keresztyén módon ennek ellenére sem haragszanak az ellenfeleikre. Megdöbbentő élmény ez akkor, egyszerűen a zürichiek sírva fogadják és folyamatosan terelgetik, támogatják őket az útjukon. Ez a nyugati, keleti típusú kálvinizmus ez a kegyességbeli, lelkiségbeli különbség máig is hasonló példát nyújt. A gályarabok biblikus módon Pál apostoli leveleket idézve igyekezett még a nyomorúságban is az Isten előtt megállni, amely számomra példaadó.
Fekete Ágnes: Volt egy gályarab, aki a szabadulása után áttért katolikusnak.
Csorba Dávid: Igen. Otrokocsi Fóris Ferenc, aki bizony azután tért át, miután végigélte ezt a sok nyomorúságot. Sőt, ő maga írta meg Furor bestiae címen a fenevadnak szörnyűséges támadását. Ehhez képest azt látjuk, hogy amikor megszabadult, rá tizenöt-tizennyolc évre áttért a katolikus hitre. Nehezen érthető elsőként ez a lépés. Ő az, aki a szabadítás örömhírét megírta elsőként a hollandiai professzoroknak, utána hazatért Rimaszécsre, ahonnan elindult. Megházasodott, de szerencsétlenségére, miután gyermekük született az asszony megcsalta, bevallotta, a bíróság pedig szétválasztotta őket. Ezután másik gyülekezetbe került Gyöngyösre, ahonnan levelet írt Heidegger professzornak Zürichbe, hogy ez bizony maga a parva Roma, itt ferences, jezsuita papok vannak állandóan, folyamatosak a villongások, a kötekedések. Később átkerült Kassára, de ott sem volt jobb a helyzet. Ott már katolikus szeminárium volt, és ott zajlottak a felső-magyarországi hitviták. Végül a saját gyülekezete kitette, így megint elment Amszterdamba, Franekerbe. Elment egy katolikus szemináriumba, ahol három hónapot töltött, majd kérte, hogy hadd jelentkezzen át, hadd legyen pap. A mohácsi csata emléknapján tartotta meg azt a beszédét, amelyben hivatalosan áttért, és kijelentette, hogy eltévelyedett juh volt csupán. Találkozott a pápával, és egy évig a Vatikán könyvtárosa, levéltárosa volt, majd hazatért. Később megint külföldre ment. Úgy lehet felfogni, hogy ebben az emberben mégiscsak van valami, valamit nagyon keresett, egyedül neki négy doktorátusa volt.
Az 1681-es gyűlésen, amikor a gályarabokat megpróbálták levenni a napirendről, és mintegy a protestánsokat visszahelyezni a jogaikba, akkor jelent meg egy olyan püspök, aki arról beszélt, hogy protestánsok és katolikusok között létre kell hozni egy új egyházat, egy uniót. Ő is úgy látta, hogy olyan szent, közös gyökereket talált meg, amelyekről vissza lehet vezetni a civakodó, perlekedő felekezeteket. Természetesen, a kort ismerve, nem lehetett megoldása ennek a történetnek, de talán ez nem az ő hibája. Ezek szerint olyan erősek a hagyományok, hogy nem vagyunk képesek olyan közös utat találni, amely a Lélek útja lenne. Ezek szerint a földi kétségeink sokkal jobb fogolytársaink és rabtársaink. A kor sokkal erősebben szegregált volt felekezeti szinten, öltözködésben, liturgiában, beszédstílusban. Ha valaki egy ilyen emberrel leállt beszélgetni az már maga után vonta az ítéletet. Tehát nehéz volt "elevezni" ezek között a csoportok között.

Fekete Ágnes: Most zajlanak a presbiterválasztások. A presbiterek, görög nyelven a vének azok, akik a református egyházszervezetben az egyházközség vezető tisztségviselői. A római katolikus egyházban is egyre fontosabb szerepet töltenek be az egyháztanács-tagok. Ott azonban választói joggal nem rendelkeznek. Hat évre választanak most a gyülekezetek vezető testületeket, presbitériumokat. Két helyszínre látogatunk el, ahol presbiteri találkozó volt, az egyik Vásárosnamény, a másik Balassagyarmat. Az első helyszínen Csegei István esperest hallják. Balassagyarmaton pedig Molnárné Tóth Erzsébet és Molnár Ambrus lelkészeket.

Presbiteri találkozó Vásárosnamény


Csegei István: A Szabolcs-Beregi Egyházmegyében másodszor találkozunk "Hirdesd az Igét!" program keretében. Ezek a találkozók valóban növelik az emberben az egymáshoz való tartozás érzését, örömét. A Szentírás, mint zsinórmérték mindig adott, amelyhez mindig hozzá tudjuk igazítani az életünket. A presbiter szolgálata valóban kiemelkedő fontosságú, hiszen az ő feladatuk az őrködés és a gyülekezet vezetése. Bízom abban, hogy Szabolcs-Beregben mind a hetvenegy gyülekezetben a megfelelő embereket választják majd meg. Gondnokká azt a gyülekezeti tagot lehet választani, aki legalább három éve presbiter. A presbiterek megválasztása esetében is elvárható, hogy gyakorolják a gyülekezeti közösséget és lehessen rájuk számítani.
Molnár Ambrus: Voltak olyan presbiterek, akik talán sokkal több feladatot is magukra vállaltak, mint kellett volna, de érzékeltük, hogy bizony nagyon sok a tennivaló.
Molnárné Tóth Erzsébet: Amikor az ember meghallja Isten hívását, akkor tudja, hogy az neki szól, és nem tehet mást, minthogy ezt a hívást elfogadja.
Molnár Ambrus: Istennek küldetése van, és ebben a küldetésben embereket használ. Nemcsak a teremtett világban, hanem a gyülekezeten belül is van egy bibliai rend, amelyben Isten választott embereket hív el az Ige hirdetésére, és az Ige hirdetésének külső és belső feltételeinek biztosítására. Nem azért van presbitérium, mert ez a leghatékonyabb formája a gyülekezet fennmaradásának, hanem azért, mert Istennek ez a terve. A választás kapcsán fontos látnunk azt, hogy Isten az elhívott embereken keresztül kívánja az Ő szolgálatát végezni. Látnunk kell, hogy Istennek szüksége van ránk, azonban mégsem tőlünk függ az Isten diadala, és az evangélium igazsága, hanem az Isten elhatározásán múlik, és ebben mi részt vehetünk.

Hírek
A VilágEgyetemi Előadások keretében Erdős Kristóf történész tart előadást az 1956 utáni pasaréti ifjúsági életről Ügynökök közt szabadon címmel, október 6-án, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatti református templomban.

Szeretetre reformálva címmel tartanak ökumenikus reformációs napot Pecsuk Ottó a Biblia megértéséről valamint Tapolyai Emőke a gyermeknevelésről szóló előadásával, koncertekkel, gyermekprogramokkal és Gáncs Péter evangélikus püspök igehirdetésével. A találkozó október 7-én, szombaton 10 órától kezdődik Budapesten, a Pestszentimrei Sportkastélyban.

A reformációra emlékeznek Fazekas István, A méltatlan című színdarabjának felolvasásával, majd utána egy beszélgetéssel, amelyet Takaró Mihály vezet október 9-én, hétfőn 19 órakor, Budapesten, az Újszínház Bubik István Stúdiószínpadán.

A kétszáz évvel ezelőtt született Tompa Mihályra emlékezve "Nincs talán még elfeledve a dal címmel rendeznek emléknapot előadásokkal, szavalatokkal, kiállítással, rendhagyó irodalomórával október 9-én, hétfőn a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma és Művészeti Szakgimnáziumában. Az emlékműsor 15 órakor kezdődik.

A Történelmi Békés-Bánáti Református Egyházmegye utódegyházmegyéinek ötödik találkozóját rendezik meg úrvacsorás istentisztelettel, emléktábla avatással, Bibliakiállítással hangversenyekkel október 7-én, szombaton a délvidéki Nagybecskereken.

Solus Christus azaz Egyedül Krisztus címmel nyílik kiállítás a Mécsvilág Keresztyén Művészkör alkotásaiból október 5-én, csütörtökön 17 órakor Budapesten, a Duna Palotában. Az októberben látogatható tárlatot Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke nyitja meg.

A Szabó Magda Emlékház ünnepélyes megnyitója és emléktábla avatása október 4-én, azaz ma délután 16 órakor lesz a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumának udvarában.

László Kinga Reformáció című tűzzománc kiállatását október 6-án, pénteken 17 óra 15 perckor nyitja meg Hodossi Sándor főiskolai docens Debrecenben, a Simonffy utca 21. szám alatti Debreceni Ifjúsági Házban.

A Zenei hitvallásaink hangversenysorozat keretében Bach h-moll miséje szólal meg a Lutheránia Énnekkar és a Budapesti Vonósok előadásában, Kamp Salamon vezényletével október 7-én, szombaton 18 órakor a Debreceni Nagytemplomban.

Fekete Ágnes áhítata:

Hőscincér KJ


"Látom őt, de nem most, Nézem őt, de nem közel, Csillag származik Jákóbból És királyi pálca támad Izraelből." IV.Mózes 24,17

Ez a mondat egy moábita próféta szájából hangzik el akkor, amikor Izrael a pusztában vándorol. Az Ígéret földjének kapujában áll Isten népe, a Jordánon akarnak nemsokára átkelni. Győzelemről győzelemre haladnak előre. Legyőzték már Szihon népét, az emoreusokat, Ógot, Básán királyát. Ezért a hírük megelőzi őket. Moáb királyát, Bálákot félelem fogja körül. Ezért megpróbálja a korabeli módszerrel, természetfeletti hatalmak segítségével megoldani a helyzetet. Tudta, hogy jócskán keleten, az Eufrátes-menti Péthorban él egy messze földön híres szentember, Bálám. Ő az, aki mindenféle isteni titkok ismerője. Talán, ha eljönne, és megátkozná Izraelt, akkor nem kellene félni: Az átok segítene. Ezért hatalmas küldöttséget küld elé karavánnal, kincsekkel, hogy megnyerje Bálámot erre a célra. Ez háromezer éve is így ment, mint ma, le akarta fizetni.
De Bálám igazi látó ember volt. Azt tapasztalata, hogy Isten szól hozzá, és a kincsnek ellenáll, nem ment el. Aztán egy másik küldöttség is elindult, egy még előkelőbb, és még nyomatékosabban kérték, hogy menjen a király elé. Végre elindult Bálám. Ezen az úton van a jólismert szamaras történet, amikor ez a látó ember, ez a tiszta ember mégsem látja az angyalt, hanem a szamara figyelmezteti arra, nehogy megátkozza Izraelt.
Így érkeznek meg végül egy hegytetőre, egy ottani istenség a Baál magaslatára, ahonnan áttekinthető a síkon táborozó Izrael. Óriási ceremóniákkal igyekeznek kapcsolatba lépni Istennel, hét hatalmas állatot áldoztak fel külön-külön oltárokon, és Isten meg is jelenik Bálámnak. Bálám mondja is a varázsigéket, de visszafelé sült el az egész, mert áldó szavakat mond és nem átkosakat. Egy újabb próba következett a Piszga hegyén. Az eredmény ugyanaz. Az utolsó, harmadik kísérletet a Peor hegyén hajtották végre, és ez is csalódást hozott Báláknak. Szebbnél szebb áldások hangoztak el. Ezek az áldások távoli jövőbe vezették el az ember szemét. Bálám valami olyan csillogást lát, amivel nem ér fel a király aranya. Máshonnan táplálkozik az ő megértése, mint a környezetéé. Ő nem próbálja kierőszakolni Isten akaratát, látása nem a pillanatnyi szükségen alapul, hanem a jövőn.
Megvallom, velem nagyon sokszor megtörtént már - másként - Bálám szamarának esete. A minap is mentem egy ügyet intézni egy távoli budapesti kerületbe, de ugyanott mindjárt a kórházban is meg akartam látogatni valakit. Valahogy rossz volt az érzésem, össze-vissza kavarogtam a kocsival, és mindig a kórház utcájába jutottam. De az elhatározásom az volt, hogy előbb elintézem az ügyeket, utána megyek a kórházba. Az eredmény az lett, hogy semmit sem tudtam elintézni. A kórházban viszont egy nagy beteg mellett hallgattam gyakorlatilag egy egész órát, mert már nem tudtunk beszélgetni. Az ember ilyenkor megkérdezi magától: Vajon hova futkosok? Vajon mi a célom az életben? Miért szeretném az eget mindenképpen lehúzni a földre, és terveimet megvalósítani? Az a csendes óra nagyon elgondolkodtatott. Az volt az én áldásom. Mert igazából csak áldás van. Isten minden embert, akit megteremtett szeretne látóvá tenni, hogy ebben az életben ne szamár módján cipeljük terheinket, hanem az Ő áldásáért.
Ma is úgy van, mint három- négyezer éve, hogy olyan emberek mutatnak rá Isten útjára, akikről nem is gondolnánk. Istennek titkos szövetségese minden és mindenki ezen a világon azért, hogy mi lássunk végre, hogy észrevegyük az Ő munkáját.
Bálám a Bibliában később is annak a példája maradt, hogy Istent nem lehet kényszeríteni semmire. Érdekes módon a történetet fordítva is értelmezték. Azt is olvassuk a Szentírás lapjain, hogy elfogadta a díjat, és pénzért átkot szórt. A Jelenések könyvében is negatív személyiségként olvashatunk róla. Vagyis azokról, akik Bálám módján üzleti, adok-veszek viszonyba igyekeznek kerülni Istennel. Őt azonban valójában nem lehet semmiféle üzlet bilincsébe beleverni.
Adja most nekünk Isten, hogy táguljon szűk látókörünk, és az Ő jövőjéből tudjuk megérteni mindazt, ami velünk történik. Adja az Ég, hogy meg tudjuk különböztetni azt, amit most szemünkkel látunk attól, ami az Isten igazi valósága. Ámen.


www.tebennedbiztunk.hu - 2009 - Minden jog fenntartva